Mr. Robot

Az Y generációs Fight club, ahol egész estés film helyett sorozat formát kapunk. Kicsit jobbak a vágások, ugyanaz ellen a rendszer ellen lázadunk még mindig, csak más a díszlet, okosabbak a telefonok, stilizáltabbak az életviszonyok és már egyre kevésbé vagyunk meggyőzhetőek arról, hogy valóban, csont nélkül akarjuk e ezt a forradalmat ami valami láthatatlan, de a hétköznapjainkba szivárgott hatalom ellen irányul.

A Mr. Robot egy meglehetősen friss sorozat, amit az USA Network ad le hétről hétre. Értenek a sorozatgyártáshoz; ők adnak otthont a végeláthatatlan évadokat és városokat megélő CSI sorozatoknak, a Suitsnak, a Gracelandnek, a House MD-nek, a Modern Family-nek, hogy csak a legsikeresebbeket említsem. Úgy látszott most valami nagyon egyedi fába vágták a közmondásos fejszéjüket az új dráma-thrillerükkel, ami egy öntörvényű srácról szól, egy számítógépzseniről, aki meghekkelni készül minden mocskos nagyvállalatot, hogy ezáltal kitörjön egyfajta III. világháború, csak fegyverek ravaszai helyett a klaviatúrákon izzadnak az ujjak.

Az üzenet nagyon egyszerű, nagyon őszinte, borzasztóan nyers és könnyen befogadható, azonosulási alapnak pedig olyan szinten kiváló, hogy a könny is kicsordul tőle örömében:

"FUCK SOCIETY"

Persze nem most látunk először spanyolviaszt, számtalan mennyiségű mozgóképes dolgozta már föl ezt az életérzést. A legérdemesebb példa erre David Fincher Fight Clubja, ami annyira kultikus, hogy felesleges rá szavakat koptatni, mindenki ismeri a történetet, úgy összességében a legzseniálisabb korfilm az aktuális rendszer ellen való lázadásról és szinte ijesztő belegondolni, hogy még mindig mennyire aktuális. Persze mindig kell egy központi karakter, valaki, aki ugyanolyan megszokott díszletben éli az életét, ugyanazokat a munkákat dolgozza, mint mi meg a szomszédaink, ugyanazt eszi, mint mi, nem a Kryptonon született, hanem a János Kórházban és ugyanúgy lakbért kell fizetnie, mint nekünk, azonban valahogy bekattannak, vagy felszínre tör az az énjük, amit mindenki más gondosan elnyom magában és egyszercsak meg akarják menteni a világot. Azonban öntörvényűségüknek köszönhetően, saját morális skálájukon ítélve meg az igazságosságot, mint olyat, sokszor késztet elgondolkodtatásra, hogy bár akarjuk mi is a változást, vajon tényleg az övék e a helyes eszközök. Ilyen volt Scorsese Taxisofőrje is. Azonban ha bizonytalankodunk, ha nem, valahogy akkor is mindig drukkolásra szorul össze az öklünk és őszintén reméljük a sikerüket. Sorozatban meg ilyen volt Dexter, aki saját szociális képtelenségét szerette volna leküzdeni, de nagyon ügyesen átdefiniálta a gyilkolászást a világmentetés fogalomtárába. Mi meg elhittük neki.

És mi más lehetne faszább téma az aktuális kor elleni lázadásnál. Az örök állandó, olyan biztos, mint az, hogy a Kazinczy utcai kocsmákban péntekenként 20percet kell várni amíg kirendelheted a fröccsödet.

Én megnyitom a csapot és folyik belőle a víz, közben pörög a vízórám, a világ másik felén szomjan halnak a csecsemők, egy felsőbb réteg meg olyan import ásványvizet szürcsölget, ami márkájának a nevét valószínűleg akkor sem tudnám helyesen leírni, ha rágugliznék. Ki ne érezné, hogy valami nincs rendben a világgal ilyen folyamatok láttán. A középosztály meg könnyen lázad, mert van rá ideje a multik szürke árnyékában, amit ők maguk tartanak életben. Azonban kifejezetten radikális mozdulatok nincsenek. Eszmék és találgatások végtelensége, egy szövevényes világ, egy olyan számítógépekbe kódolt társadalomban, ahol már minden virtuális térben történik. A vásárlás, a fizetés, a gondolatok megosztása, a reklámok felfalása, a párkapcsolatok és még sorolhatnánk, amíg a nap le nem megy kétszer.

A Mr. Robot főszereplője pontosan ennek a színtérnek a katonája. Elliot könnyen igazodik ki ebben a világban, bár megváltoztatni nem tudja, de mindenkinél egyszerűbb a dolga, ő ugyanis egy számítógépes zseni. Tisztában van vele, hogy bárkit ki lehet ismerni az internetes szokásai által, illetve arról, hogy mit találunk róla a neten. Ezzel tölti főhősünk az idejét, meghekkel embereket; nem maradnak számára titkok, tudni fogja, hogy mire költöttük a fizetésünket, az anál-szexes pornót preferáljuk e vagy sem, kivel és mit leveleztünk, mit osztunk meg magunkról és kivel.

Elliot azonban híján van a szociális képességeknek; amennyire magabiztosan mozog a számítógépes valóságban, annyira esetlen a kézzel fogható realitásban. Az emberi kapcsolatait nehezen tartja kézben, magányos típus, teljesen olyannak tűnik, mint Dexter, leszámítva, hogy jobban tudja definiálni a szociális problémáit és nem érzelemmentes. Ő is kábítószerezik, néha szexel a dílerével, közben kimondatlanul szerelmes a gyerekkori barátjába és képes átlagpolgár módjára munkába járni minden nap. Azonban ő egy zseni, az a megnemértett fajta, ami nagyon elcsépeltnek tűnhet és az is, de az ilyenre mindig érdemes építeni a központi figura szerepét. Ami szimpatikussá teszi, hogy egy úgymond világmegváltó szerepben tetszeleg és ki is mondja, nekünk, a nézőknek - ugyanis a folyamatosan elhangzó belső monológok tulajdonképpen folyamatos egyoldalú beszélgetések a nézővel - szóval ki is mondja, hogy meg akarja menteni a világot; a maga módján.

Már az első részben kapunk egy jelenetet, ahol egy kávéház-franchise tulajdonosával szemben ülve, rezzenéstelen arccal közli, hogy ő bizony most ki fogja őt csinálni, mert ugye utánajárt a fickónak és kiderítette, hogy egy mocskos pedofil, aki egy gyerekpornó hálózatot üzemeltet és miután gondosan elmagyarázza az embernek, hogy tud róla mindent, a személyes a dolgairól, utána feláll és az általa anonimban kihívott rendőrök már csukják is le a férfit. Persze meg akarta előtte vesztegetni Elliotot, de ő leszarja a pénzt, tényleg nem érdekli, nem azért csinálja, látszik rajta, hogy felidegesítik az emberek, hogy meg akarja tisztítani tőlük a világot és akkor, amikor ezt csinálja, akkor igazán önmaga tud lenni. Akkor egy pillanatra nem a magányos árva-gyerek, aki egy kopott albérletben tengeti a mindennapjait és szinte életre kel ezekben a mozzanatokban és még a kommunikációs képességei is megütik az elvárt szintet, pedig a hétköznapi életben csak minimálisan alkalmazza ezt a skilljét.

A Mr. Robot pilotja volt a legjobb amit eddig életemben láttam, ezt le kell szögezni. Minden tökéletes volt benne, annyira erős volt mind történetileg, mind képileg, mind karakterileg, hogy az díjat érdemelne.

Elliot egy betegesnek tűnő antiszociális figura, aki mestere annak, amit csinál. Elítéli a társadalmi konvenciókat, egy kapucnis felsőben jár - mint egy aktuális Donnie Darko - ami inkább rejtőzködés, mint stílus. Mindig a legrosszabbat feltételezi az emberekről és ami őszintén elkeseríti és kiábrándítja, hogy szinte soha nem cáfolnák rá a feltételezéseire. Nappal egy biztonsági cég embereként dolgozik, akik egy kimondottan hatalmas másik cég alá dolgoznak be, ami Elliotnak vágya lesz, hogy tönkretegyen. Közben a munkatársa, a mézszőke hajú lány, akivel régi a barátságuk és bár a kötődésük valamilyen szinten kölcsönös és ösztönös, a lánynak egy seggfej udvarlója van. Az első részben keményen meghekkelik Elliot cégét, amit a zsenink megment, mint mindig, azonban rájön, hogy az egész beavatkozás nem is a munkahelye ellen irányult, hanem személyesen neki szólt; egyfajta teszt volt, amit neki szántak. Miután erre rádöbben felkeresi őt egy csoport, egy magát Mr. Robotak nevező idősebb férfival az élen, akik egy pénzügyi válság előidézésén szervezkednek, aminek az lenne a lényege, hogy hirtelen minden adósság eltűnne a virtuális színtérből és egy hatalmas történelmi vagyon-újra-elosztás következne a számítógépek monitora mögül. Az egész borzasztóan titokzatos és egyelőre átláthatatlan, de a kezdeti dilemma után biztosak lehetünk benne, hogy Elliot bele fog menni a tervbe, mert pontosan tudjuk, hogy éppen valami ilyesmire vágyik, ezzel dönthetné meg a világot.

Közben persze Elliot az a paranoia kísérti, hogy valaki követi őt, ami később be is igazolódik, amikor a pilot végén egy nagy fekete és márkás autóban elszállítják őt oda, ahol annak a cégnek az egyik kisfőnöke foglal helyet, amelyiket a leginkább szeretne tönkre tenni.

Rettenetesen izgalmas, tele vagyunk kérdésekkel, hirtelen úgy érezzük, hogy Elliotot mind a két csapat felfedezte magának és fogalmunk sincsen, hogy mi lesz az ő kiútja, vagy választási lehetősége.

Volt cliffhanger, egy beteges módon szexi főszereplő, egy érdekes történet, egy jó téma, gyönyörű vágóképek New york-i díszletben, jó szövegek, állítólag az egész hekkelés is sokkal hitelesebben van megcsinálva, mint az ezelőtt ezzel foglalkozó filmekben/sorozatokban. Egyszerűen lenyűgözött a bemutató rész.

Aztán jöttek a gondok. A történet megy tovább minden szálon a felvázolt útvonalon, kár is róla többet beszélni, aki látta tudja, aki nem az majd megtudja, úgyis mindig az alapkoncepció a fontos, azonban ezek után már csak nagyon ritkán tudták megakasztani a lélegzetemet. Pedig csont nélkül berendelték a második évadot is. De hiába adja Elliot a nézőknek minden bizalmát a hozzánk való narrálással, valahogy több helyen megbukik a sorozat. Nem feltűnően persze és valószínűleg ezt magyarázza az is, hogy az IMDB-n egyelőre 9,0 pontos a sorozat, ami kiugrón magas. Én ezt a témának tudom be, illetve a ritka igényes felvételeknek, valamint a főszerelő élvezetes játékának.

Még azzal is meg tudtam volna békélni, hogy a történetet néha olyan szinten összekuszálják, hogy azt még a 30Y is nehezen bogozná ki. Ilyenek voltak a képzelt részek, a hallucinációk, amikből néha egész egyszerűen csak túl sok volt és én egy borzasztóan olcsó eszköznek tartom. Nagyon egyszerű mindenféle felelősség nélkül összezavarni a nézőt olyan jelenetekkel, amikre később azt mondhatják, hogy ezek csak a képzelet szüleményei voltak. De ami tényleg a legjobban zavart azok a karakterek voltak. Minden ami hiba, elkövették. Egyrészt túl klisések lettek. A világot megdönteni készülő csapat annyira tipikus lett, hogy azt még leírni is szégyenlem, de tényleg van benne egy nagypofájú, durván szexi hipszter-csaj, egy füvet áruló néger, egy dagadtabb számítógépzseni és egy vallását erősen képviselő ázsiai lány. Innen már könnyen kitalálható, hogy nem csak ebben a csoportban, de úgy jellemzően az egész sorozatban mindenki meglehetősen egysíkúra sikeredett karakterileg; vannak a nagyon kapzsik, a nagyon gonoszok, a nagyon őszinték, a nagyon lelkiismeretesek ésígytovább. Amúgy nyilván a hétköznapokban is van az embereknek egy viszonylagosan meghatározható tipikussága, de ezzel pont azt a lehetőségüket lövik el, hogy titokzatossá és kiszámíthatatlanná tegyék az eseményeket, hisz könnyű kitalálni kinek mi lesz a reakciója egy egy szituációra. Ebből a szempontból talán az egyetlen kivétel Tyrell Wellick, aki egy nagyravágyó dolgozója a gonosznak definiált cégnél (persze neki meg különféle szexuális szokásai vannak, pedig a csávó anélkül is épp elég érdekes lett volna, de sajnos ebből a szempontból őt is sikerült túltolni).

Ráadásul ami a legszembetűnőbb, hogy nincs meg a szereplők között az összhang. Nem működnek együtt. Nagyon határozott mozdulatokkal lettek kiválogatva, de mintha megfeledkeztek volna arról, hogy milyenek lesznek együtt. Elég ha csak arra gondolok, hogy a The Killingben milyen volt Linden és Holder párosa, aki szavak nélkül gyönyörűen olvadtak egy párosba, de itt ez nemhogy nincs meg, hanem szembetűnően hiányzik. Akár a hekkercsapat, akár a kétszereplős jelenetek. Egyszerűen hiányzik a kémia.

A legnagyobb szerencsénk tényleg az, hogy Rami Maleket (Házi Háború) kérték föl a főszerepre. Egy nem átlagosan szépfiú, de nem lehet nem őt figyelni. Viszi a hátán a show-t, tökéletesen elmebeteg az XL-es méretűre nyitogatott szemeivel, a karaktert teljesen átéli, elhiszel neki mindent amit mond és csak élvezed, hogy ő a színész a vásznon; én határozottan beleszerettem, nincs menekvésem. Az egyetlen mellékszereplő akit kiemelnék, a Tyrell Wellicket alakító, svéd származású Martin Wallstörm, aki a második legélvezhetőbb színészi alakítást nyújtja és nem feltétlenül csak azért, mert kellően érdekes a karaktere, hanem mert jó a csávó.

A sorozat egyik rendezője az eredeti Tetovált Lányt jegyző Niels Arden Oplev aki hozza a szintet, mert nagyon jó rendezést láthatunk epizódról epizódra. 

A Mr. Robot társadalomkritikája elsőre elcsépeltnek tűnhet, de nem az; legalábbis számomra nem tud unalmas lenni a téma. Annyi a hiba a társadalmunkban, szinte üvölt, hogy mennyi és ez bőven ad opciót a megérdemelt elemzésre/fikázásra/elgondolkodásra. A topik valahogy sosem veszt aktualitásából, mert igazi forradalmat nem élt még meg soha, de mindig drukkolunk, hátha. Fuck Society! - érezzük ezt mi is belűről, így nyersen, kimondva, vagy csak gondolatok formájában és lehet, hogy álszent, de akkor is tagadhatatlan. Ez az amit elénk terít a Mr. Robot és ez egyáltalán nem baj.

"I'm not saying anything new, we all know why we do this, not because Hunger Games makes us happy, but because we want to be sedated. Because it's painful not to pretend, because we're cowards. Fuck society."

10/7

Frank

A Frank egy nagyon fura film, zenészekről szól, egy bandáról, akik alkotnak, aztán lesz valami, mert ugye kell egy történet, az muszáj és van benne zene is, mert ez a témája, meg egy fickó, aki folyamatosan egy hatalmas, csodálkozó tekintetű maszkot visel a fején. Az érzés, amit kivált, az pedig olyan tragikus és komikus egyszerre, néha nehéz is eldönteni, hogy melyik pillanatban pontosan melyiket is kívánja kiváltani. A két jelző közül egyikben sem a legerősebb és már az első képkockákból látszik, hogy nem a multiplexek vásznára készült, hanem a filmfesztiválok karjába szülték, de annak ellenére, hogy nem egy kifejezetten jó film, mégis nehéz róla rosszat mondani.

Lehet, hogy nem kéne bedőlni annak, ha egy méltán híres színész hajlandó elvállalni egy olyan filmszerepet, amiben egész végig egy óriási maszkot visel a fején, de ha Michael Fassbender erre igent mond, akkor arra az ember kíváncsi lesz. Mégis hogyan lehet arcmimika nélkül színészkedni, furcsának hangzik és valójában az is. De a rendező, Lenny Abrahamson ezt álmodta meg. A címszereplőt persze ihlette valami, méghozzá a brit-zenész-komikus, Chris Sievey, akinek az egyik eljátszott figurája az azonos nevű Frank volt. A film hangulatát nehéz lenne megfogni; ha elég nagy füstben ülnék egy romkocsma legmélyén, akkor bizonyára azt mondanám, hogy azért, mert olyan komplex, de ha égetnivalóan őszinte akarok lenni, akkor azért nehéz, mert nem olyan átütő. Néha az Egy Hulla, egy Falafel és a Többiek című film ugrott be; annak volt pont ilyen ívben váltakozó drámai, abszurd és ironikusan nevettető a készlete, de ott valahogy nagyobb távokat voltak hajlandóak bejárni ezekkel az eszközökkel. És hiába próbálja meg végigzongorázni ezt a pályát a Frank is, valahogy sokkal bátortalanabbul fogja le ezeket a hangokat; például a történettel, ami annyira sincs túlbonyolítva, mint egy magyar popszám alapritmusa.

Jon egy abszolút wannabe rocksztár, aki harmincas évei közelében konkrétan vért izzadna azért, ha volna tehetsége a zenéléshez, olyan őszinte, tanulhatatlan ihlete az alkotáshoz. Az nincs neki, csak önsajnáltatott vágyai, míg egy véletlen folytán bele nem keveredik egy bizarrul elbaszott, eredetinek tűnő, indie, elektro hangzásokkal bíró zenekarba, ahol a tagok maguk a nagybetűs Művészek. Ők tényleg a zenéért élnek, nekik az az önmegvalósítás, a reggeli kávéban a cukor, a szívben a fröcsögő vér.
És ott van a frontember Frank, akit mindenki csodál, istenít és zseninek könyvelik el, de indokoltan; ez fontos. Frank alapvető érdekessége az kéne, hogy legyen, hogy tényleg baromi tehetséges, de az ő misztikumát mégis az adja, hogy éjjel nappal, fürdéskor, evéskor, szaráskor, fellépéskor, próbákkor egy hatalmas papírfej takarja az arcát, amin kábé annyi érzés mutatkozik meg, mint Steven Seagal arcjátékában. De ennek ellenére sem Frank, sem a többi szereplő nincs túlmisztifikálva, ami kifejezetten értékelendő, inkább csak olyan kedves nyersességgel vannak bemutatva. Szerencsére Jon kimondja és folyamatosan felhozza helyettünk, nézők helyett is, a témát hogy vajon mi az isten van a maszk alatt. De hiába, nem kapunk választ; egy darabig biztosan nem. A történet meg közben megy tovább, a srácok leköltöznek az erdő szélére egy kis házba, napoknak induló hónapokra, amíg el nem készítik az új lemezt. Alkotótábor, ahol megőrülnek, veszekednek, zenélnek, komikusan keményen basznak a jakuzziban, felélik minden pénzüket, alszanak, öngyilkosok lesznek, nevetnek, idegeskednek és bármiáron a tökéletesre törekednek. És minden egyes mozdulatuk a felsoroltak közül olyan könnyedén van bemutatva, mint egy vékonyraszelt parizer.

A teljes külvilágtól való elzártság a tagok részéről  nem kényszeres, mindinkább természetes. Kivéve Jonnak, aki az egészben inkább a művészkedés életérzését látja, ezért adja át neki magát, úgy érzi végre eljött az önmegvalósítás pillanatra, a fordulópont, amire várt, mint a főszereplők a mesékben. De persze itt vagyunk, ebben a világban, mit ér a siker, ha senki nem tud róla, ezért Jon folyamatosan Twitterel, Facebookol, Tumblrel, Youtube-ol a banda életéről, munkásságáról, mozzanatairól; a követők meg jönnek, mint a muslincák a rohadt gyümölcsre.

Jon már érzi a siker győzedelmének mámorító ízét a szájpadlásán, ám erről meg kéne győznie a bandatagokat is, valahogy eléjük kell tárni, hogy nem hagyhatják kiaknázatlanul azt a lehetőséget, hogy valakik legyenek. Ez egy vesztett csatának tűnik, mivel a többiek konkrétan leszarják a rajongókat - és Jont is - , a fényesen csillogó hírnevet, ők önmaguk közönsége. Azonban elég Frankkel elhitetni, hogy ez a következő lépés, akkor mindenki megy. Frank olyan naivan örül meg a lehetőségnek, hogy lehet közönsége, akár nagy közönsége, miért ne, nem becsvágy van benne, inkább kíváncsiság, így belevágnak egy utazást igénylő zenés versenyen való indulásba, ahol természetesen semmi nem úgy sül el, ahogy tervezték. Nem is egyféle filmbeli csúcspontként kell elképzelni ezt a megmérettetést, hanem a történet egy szálának, ami ugyan olyan jelentőséggel van belefűzve a sztoriba, mint minden más. Azonban persze fontos, hisz így mindenkinek egy másik arcát, egy másfajta reakcióját ismerhetjük meg és végül belépünk a film végjátékába is, ahol a kavarodás után izgatottan várjuk, hogy képes e elsimulni minden és nem feltétlenül azért, mert minden rendben volt úgy, ahogy régen volt, de olyan lesz a néző, mint agy 10 éves kor alatti gyerek, aki lefekvés előtt biztonságba, rendezetten pakolja el a játékbabáit; valahogy mi is ebben az állapotban akarjuk tudni a szereplőket.

A történet viszonylag nyers és átlátható, de van ennek a közmondásos éremnek egy másik oldala, egy kérdőjellel a végén, hogy vajon mit akar mondani a film. Ami zavarbaejtően szimpatikus benne, hogy nem sokat. Ha valaki sokat akar mögé látni, akkor megteheti, mert hagytak rá opciókat, de ha valaki elevickél a felszínen, azzal is beérik a készítők, ahhoz is elég jól kivitelezett a film.
Nekem leginkább az a gondolat akadt meg a torkomban, amit az a jelenet váltott ki, amikor a zenei megmérettetésen teljesen érthetően, de mégis zavaróan szétesik a csapat és hiába drukkolsz Franknek, valójában te sem vagy képes megérteni őt. Valahogy te is csak arra vagy kíváncsi, hogy ki lehet a maszk mögött, szégyelled is kicsit. Telibe kapod a végén persze, némileg zavarba is jössz, igen kicsit furcsán néz ki, valami érthetetlen van az arcán, ez nem az a pillanat, mint amikor a vasálarc alatt a polírozott fejű Dicaprio-t kapod, akiből fél nap alatt kívánatos herceget csináltak. Magyarázatod sem lesz igazán, nincs gyerekkori trauma, molesztáló nagybácsi, gyerekszobátlan kamaszkor, egyszerűen van valami megnemértettség; valami megszállottság. Ez van és kezded felismerni, hogy nem is ez a lényeg, hisz nem kaphatsz mindig megoldóképletet, te, mint mezei néző egyszerűen nem ilyen vagy, zavarba is ejt, hogy nincs azonosulási pontod, de pont ezért csodálod őket, ha a flegmaságodat képes vagy félretenni egy percre.

Pontosan ilyesmi érzésed van akkor is, amikor kimegy a színpadra Frank és egy csókos kurva lesz a maszkból; fél perc alatt produkálja azt a megtörést, amit a sztárok évek alatt szoktak. A kérdések mélyebbek mint a film, de nem direkt hangulatban, szájbarágva akarja elénk tárni. Az sem baj, ha nincsenek válaszok, szerintem ezt a filmet az sem érdekli, ha feltesszük magunknak a kérdéseket, ők bemutatnak, mesélnek, mint egy álmos gyereknek, aztán ha valaki levonja a következtetéseket, hát egészségére, ha valaki tudta kicsit jól érezni magát közben, akkor az még jobb. A hipotézisek persze megszülethetnek, akarjuk is őket, mert szeretünk válaszolni, véleményt formálni. Hogy a zeneipar kurvájának számít e a twitter tumblr, facebook, youtube önreklámozás, hogy kifejezni akarunk, vagy adni mindenáron; a közönséget kiszolgálni, vagy csak magunkból kiadni valamit, ami túl nagy ahhoz, hogy bennünk maradjon. És tényleg jobb e attól valami - bár valószínűleg igazabb - ha leszarjuk a közönség igényeit, már ha van neki. Mert az igényt is ki formálja? na ki? a fasz se tudja, nem is válaszolnak, kocsmaviták alapanyaga az összes kérdés és a mi véleményünk és érvrendszerünk is fröccsönként változik, mert igazából, valljuk be őszintén, nekünk kurvamindegy. Persze tudni akarjuk a művészt, a történetét, azt akarjuk, hogy íve legyen, jelentősége, valami megfejtése és már mi izzadunk helyette. Ez a film persze nem készít ki ennyire, olyan mint egy előétel inkább, amivel jól is lakhatunk, ha nem számítunk nagyobb fogásokra.

Néhol egy kis angol humorral van behintve, de az a nyugati fajta angol, szóval ír humor, ami nem tudom milyen pontosan, de ilyennek képzelem. Például amikor hamvakat szórnak a sivatagban emelkedett hangulatban, de a végén kiderül, hogy az nem is a hamu csak valami dara, mert rossz dobozt pakoltak be. Rövid táncok ezek a vásznon, de ügyesen simulnak bele a történetbe.
Meg az is külön értékelendő, hogy a zenéket, amiken körülbelül egy évig dolgoztak, valóban megtanulták eljátszani a színészek; mert a dobos csajon kívül senki nem igazi zenész a csapatban, de a hitelesség miatt a többieket is tréningezték.
Számomra abszolút meggyőzően amúgy. Érdekes volt a szereposztás, de senki nem lóg ki s a sorból, sőt Maggie Gyllenhaal (Donnie Darko, The Secratary) valahogy jól mutat ebben a filmben, az a betegesen mániákus feje tökéletes választás volt. A Jont alakító Domhnall Gleeson (Ex machina, Harry Potter-filmek) pont annyira elbaszott, mint minden második néző, ezért odaillik, mert ez volt a karakterének lényege. Michael Fassbendernek (12 Years a Slave, Inglorious Basterds, Hunger, Shame) meg föl volt adva a lecke, hogyan játsszon úgy, hogy közben az arca nem látszik, legalábbis nagyon minimális ideig csak, de megoldotta.

A Frank (2014) képes valamiért beleivódni az emberbe, de az is lehet, hogy csak a papírfej miatt, fogalmam sincs. Jó nézni a teljes ellentétet, ahogy Frankből ösztönösen jön a művészet, Jon meg vért hugyoz, hogy valamit kiadjon magából. Talán azért tetszik ez annyira, mert néha egy emberen belül folyik le ez a fajta kettősség. De nem megyünk ennyire mélyre, ez a film nem arról szól. Hanem az alkotás magánügyéről. Talán. Igazából most jövök rá, hogy sose derült ki, viszont nem is baj.

10/6,5

Warrior - A Végső Menet

A Warrior egy kemény film, kemény ütésekkel, ami akár elcsépelt is lehetne, el is csépelik pár helyen, de a jó színészek túl jól játsszák a szerepüket és a vásznat elöntő tesztoszteronszagból egy okos dráma képes magának utat törni.

A harcos, boxos filmek valahogy képtelenek kikopni a vászonról; valószínűleg azért, mert nagyon jó alapanyagból tevődnek össze, okos főszereplő választassál könnyű a kontrasztokat kihangsúlyozni, aminek az a koncepciója, hogy betonkemény felsőtesteket mutogatunk, dunyha-puha/esendő belsővel.  A műfaj tényleg nem új, kezdjük a Rocky-nál, vagy a klasszikus Dühöngő Bikánál, aztán női oldalról is megközelítve a dolgot ott van a Millió Dolláros Bébi, ami műfajának eléggé gyenge darabja, mégis híressé vált, aztán elérkezünk napjainkig, a Ray Donovanig, ahol konkrétan már egy egész család kollektívan a box bűvkörében él és eszméletlen hatásos drámaiságot képesek csempészni ebbe a miliőbe. A legjobb a témában kérdés nélkül Aronofsky, The Wrestler című filmje, amiben Mickey Rourke úgy ingadozik ide-oda a ring adta dicsőség és a hétköznap adta megaláztatás közt, mint az egyszerű egyetemisták tekintete zh-n a tanár és a cetlire írt puska közt.

A Warrior struktúrája ebből a szempontból abban más, hogy itt egy nagy harcra koncentrálódik a történet és több időt szentelnek az előjátékra, mint a Pornhubra feltöltött filmek akármelyikében. Nagyon titokzatosan indul a történet ami az elején azzal operál, hogy határozottan felállítja a szereplőit; Tommy (Tom Hardy) visszatér a szülőfalujába, ahol felkeresi apját, Paddy-t (Nick Nolte), aki a jelek szerint már három éve absztinens, de valószínűleg többet ivott, mint a szigetfesztivál közönsége teltházas napokon, mert irgalmatlan gyűlöletes képet kapunk róla, amit ő maga is elismer. Nem túl idilli a találkozás, elég érthetetlen is, de inkább azért, mert Tommy életútját homály fedi.

Másrészről megismerjük a másik testvért, Brendant (Joel Edgerton), aki ugyanabban a pokoli gyerekkorban részesült, így ő sem ápol klasszik apa-fia viszonyt Paddy-vel. Azonban neki látszólag összejött az amerikai álom: szépremázolt kertesházban él feleségével Tess-szel (Jennifer Morrison), vannak gyerekeik, vasárnapi programjaik és közben fizikatanárként dolgozik a helyi iskolában, ahol a diákok is kedvelik. Az egyetlen, de annál valósabb problémájuk anyagi vonzatú, amit ha nem tudnak valahogy kiküszöbölni, akkor elveszítik a házukat. Az egyetlen megoldás, ami a feleségnek kurvára nincs ínyére az lehet, ha Brendan újra felhúzz a kesztyűt és benevez a közelgő megmérettetésre, az úgynevezett SPARTA-ra, amin a legnagyobb harcosok vesznek részt a meglehetősen nagy pénznyeremény reményében.

Ennek a három férfinak az érzelmi halmazállapota viszonylag megfejthetetlen; folyamatosan azt érezzük, hogy a fizikai értelembe vett küzdelemnél még nagyobb küzdelmet jelent az egymáshoz való viszonyuk kezelése. A karakterek jól elkülöníthetőek egymástól, ahogy végigkövetjük őket az edzések alatt; mind hármukban bőven van titokzatosság, a folyamat nagyon szépen, jó ritmusban bontakozik ki és nem kapjuk egyből telibe az arcunkba a teljes képet, ami a családi múlt igazi drámájának mélységeit feszegeti. Nincsenek fölösleges időhúzó jelenetek az edzések bemutatásával, minden egyes mozdulatban megbújik egy-egy történetkocka, ami egy várrá alakul a végére.

Tommy-ról megtudjuk, hogy tengerészgyalogos volt, azonban pont akkora bajba keveredett a sereggel, amit egy ilyen típusú férfitól elvárhatunk. Azonban a törvényenkívülésige folyamatosan megkérdőjeleződik, mert közben több erkölcsi góllal is el tud számolni az életútján; minthogy ő próbálta megmenteni az anyját a családból, amikor megszökött vele az apjuk elől. Közben kiderül, hogy a testvére nem tartott velük, mert a szerelmet választotta, ami megint nem egy néző által ostorozni való tulajdonság. De a bűnökért és a keserű múltért való vezeklés teljes mértékben az apában teljesedik ki. Amíg a testvérekről megtudjuk, hogy évek óta oldozzák fel magukat kisebb nagyobb sikerrel a múltban elkövetni vélt hibáikat, addig az apa vezeklését a jelenben kapjuk meg, így az ő drámaisága fényesen csillog és verejtékezik a vásznon. A hányattatása kétségkívül kiérdemelt, de a haldokló emberekbe akár gyűlölettel tele is nehéz belerúgni, így keserű szájízzel követi figyelemmel a néző a szenvedését, akkor is, ha belül tudja, hogy az ember pontosan azt kapja ebben a szituációban, amit érdemel.

A történet egy deka meglepetést nem okoz azzal, amikor a nagy párharc végül fizikai és lelki értelemben is a két testvér között folyik le az arénában. A háttértörténet tudatában mindenki egy erkölcsi győzelemben reménykedik, azonban hiába érezzük azt, hogy valami ősi igazságnak kellene nyernie és a magasba emelkednie, egyszerűen zavarban vagyunk, mert fogalmunk sincs, hogy kiért kellene szorítani. Ez akkora bizonytalanságot képes teremteni a nézőben, hogy egyszerűen megfeszül mindenki, aki dönteni akar, hogy melyik igazságban hisz. A film abszolút képes drámai csúcspontot teremteni és azt nagyon szépen tudja kifuttatni; mondhatnám, hogy tankönyvszagúan, de valahogy sokkal több benne az őszinteség. Ha csak arra gondolok, hogy Tom Hardy nemessége, amit ő nem érzett saját magában, de követelték tőle az mennyire erősen átjött. Bűnösnek voltál képes magad érezni, mert te is pontosan tudod azt, hogy milyen érzés valami közönségének lenni és követelni a hősöket bármi áron úgy, hogy közben nem érdekel ki valójában az az ember.

Pedig néha előfordult, hogy akadozott a film és pontosan azért, mert beleesett a hollywoodi klisék feneketlen kútjába és bár hamar képes volt abból kimászni, azért akarva akaratlanul is rajta maradt pár felesleges közhely. Ilyen volt az otthon maradt családtagok, barátok, tanítványok komikus őrjöngése, amiben semmi őszintét nem éreztem, sőt úgy vélem, hogy a készítők eljátszottak a gondolattal, hogy humort visznek ezekbe a jelenetekbe, de nem csakhogy ez borzasztóan kínos volt, de egyáltalán nem is illett ebbe a miliőbe. Vagy ugyanilyen felesleges agyonhasznált klisé volt az összes egykiütéses győzelem is, ami olyan gyakori volt, mint a rendőrök kurvaanyázása egy magyar-román meccsen.

A film erőssége azonban kétség kívül a színészek. Minden rendben volt Joel Edgertonnal (The Great Gatsby), talán ő volt a legkevésbé kiemelkedő, de passzolt rá a szerep; ugyanúgy, mint a feleségét játszó Jennifer Morissonra (House MD, Once Upon a Time, How I Met Your Mother). Nick Nolte, akit még Oscarra is jelöltek ezért a szerepért, egyszerűen annyira hiteles és annyira jó, hogy az ilyenek miatt létezik a színész szakma. De aki számomra egyszerűen zseniális, aki annyira felépítette a karakter minden egyes mozdulatát és rezdülését az Tom Hardy (Mad Max, Locke, Inception, Lawless). Ez a férfi nem véletlenül tart ott ahol, akkor is, ha valahol minden karakterében van valami nagyon hasonlóan eljátszott, mindegyik filmjében. De olyan őszintén űzi ezt az ipart, hogy nem lehet előtte nem leborulni. Például valóban eltörte a bordáját és az ujját forgatás közben és ezt a szerepet annyira szerette volna, hogy a meghallgatás előestéjén megjelent a rendező, Gavin O'Connor, háza előtt éjfél tájban, bekopogott és onnantól kezdve öt napot megállás nélkül együtt töltöttek. A legjobb döntés volt erre a szerepre.

Nem tudom, hogy a rengeteg hordozott hiba mellett miért a boxos filmek ennyire jók. Talán mert a férfi érzelmek manifesztálódnak egy fizikai valóságban és ez rendkívül emberivé és nyerssé teszi, mert ez az a dolog, ami bárki, de tényleg bárki legösztönösebb kifejező eszköze. Csak nyilván nem mindenki ezzel operál a mindennapokban, de pontosan tudjuk milyen lenne néha odabaszni egyet-kettőt.

Kemény film a 2012-es Warrior, amiben kemények a pofonok, mégis olyan, mintha egy puhának tűnő üveggolyót kellene lenyelnünk miközben nézzük és bármilyen sima is legyen a felülete, akkor is félünk, hogy szilánkosra törik a torkunkban.

10/7