House Of Cards

Politika, botrány, washingtoni duma-party, kurvák, pletyka, sztárhegyek; ez a house of cards, a House Of Cards, a fe-ke-te-le-ves. remélem nem hagytam ki semmit.

Üdvözlök mindenkit, ez itt Kevin Kibaszott Spacey politikusos sorozata, ami meglehetősen kurvajó, kivéve, amikor sajnos csak simán jó épphogy. Szóval a Netflix örömmel hangoztatja, hogy micsoda produkciót hoztak tető alá és milyen büszkék rá, hogy a legnézettebb lett, bár ez érthető, mivel ez volt az első sorozatuk.  (Talán majd az Orange is the new black című művük lesz még említésre méltó a jövőben.) Ráadásul stream media-ról beszélünk, ami azt jelenti, hogy az egész 2013-as első évadot egyszerre tették elérhetővé az előfizetőknek, így nyugodtan lehetett maratonozni a kedvesnézőnek, hogy másnap vaskarikákkal a szeme alatt sétálhasson be a melóba.

A House of Cards eredetileg egy bbc-s angol minisorozat volt Michael Dobbs novellája alapján  még kurvasok évvel ezelőtt. Ez lett kiporolva, körbebástyázva a Fehér-házzal, az összes oválisirodájával együtt, és lett meghirdetve úgy, hogy David Fincher (Harcosok klubja, Hetedik) rendezi. Nagyot nem hazudtak, mert az első két részre valóban ki tudták fizetni a mágust, aki olyan gyönyörű képeket varázsolt, olyan vágásokkal és megoldásokkal, száraztea illatára hajazó színvilággal, hogy én abban a pillanatban ki voltam elégítve és meg voltam szerelmesedve. A többi részt sokan mások csináltak, folytatva az indulást. A nevük számomra ismeretlen, de megemlítem, mert érdekes hozzáolvasni, hogy milyen egyéb produkciókban működtek már közre, leginkább rendezőként: James Foley (Hannibál, Twin Peaks); Jole Schumacher ( A 23-as szám, A fülke); Charles McDougall (Szex&NY, Városfejlesztési osztály); Allen Coulter (Ray Donovan, Gengszterkorzó, Befutó, Maffiózók). Aki mázlista volt és olyan részét kapta meg a forgatókönyvnek, ahol voltak valódi izzadságcseppek az izgatottságtól, az kiélhette magát, de valójában tényleg novellaízű a sorozat, mert őrületes koppanásokat nem tartalmaz(hat) mindegyik fejezet, csak szépen ívelt motívumok vannak benne, de végig egymásba fűződve, a történetnél sokkal nagyobb karakterközpontúsággal. Azon belül is leginkább csak.és.kizárólag Francis Underwoodra (Kevin Spacey) koncentrálva, aki miután nem kapja meg a külügyminiszteri pozíciót a Fehér-házban, belekezd mocskosul undorító, hatalommániától átitatott bosszúhadjáratba, aminek a végcélja folyamatosan rügyezik ki előttünk. De közben totál belezúgunk a hasonlóan geci (vagy nem) feleségébe Claire Underwoodba (Robin Wright), vagy épp unalom ittasan bámuljuk a kis újságíró, Zoe (Kate Mara) szerepkörét, néha meg sósmogyoróval dobáljuk a képernyőt, hogy a Doug Stampert játszó Michael Kelly miért nem szerepel többet, vagy legalább annyit, mint Peter Russo (Corey Stoll) kezdő politikusunk.

Most beszélek valami olyanról, amiről sosem szoktam: a főcím; ami hosszú, jelentéktelen a zenéje, de a mostanában baszottul divatos time-motion technikával van megapplikálva, ami nekem nagyon bejön. igényes is, meg valahogy az ember nem tudja megunni a hatalmas városokról készített menő képeket és a végén becsúszik a sorozat logója: egy fordított amcsi zászló csillagok nélkül. Ez számomra kiborítóan zseniális. nagyon imádom, hogy ezt szépen-ügyes, leülve egy asztalnál kitalálták. Pont, mint a jézuskrisztus-keresztje, amit ha megfordítasz, akkor a sátán kitűzőjét kapod meg. És Frank Underwood épp ilyen. Játssza mindenkinek a bölcs, istenfélő, keresztenfeszülő embert, de közben ő az Ördög egyetlen, önkéntjelentkező igazbarátja.

Nézzük a sztorit, (hosszan): Ugye benézve a külügyi széket, Frank, a frissenvasalt öltönyében hazamegy a feleségéhez, a nagyon decens és kimért Claire-hez, aki le is bassza. Olyan kis korrekt párbeszédeket folytatnak le, amikből sosem derül ki, hogy ki a főnök, ha mégis, akkor a következőnél rácáfolnak. Aztán Kevin Spacey a kis vita után BELENÉZ A KAMERÁBA és elkezd dumálni nekünk. wtf? igen, ez így lett megoldva. A kezdeti zavar után kifejezetten megszeretjük ezt a módszert. Frappáns dolgokat mond, a gondolatait sziporkáztatja, laza és ritmusos kiszólások ezek nekünk. Egyből egyértelművé teszik, hogy tessék itt a főszereplő, te neki drukkolsz, mert tulajdonképpen veled együtt nézi a sorozatot. Néha segít magyarázni, néha ráreplikázik még egy poénnal a történésekre; szarkazmust fényesít még csillogóbbra. Remek, remek, de sajnos a formátum unható és valójában egy kicsit önhibáján kívül, inkább a főszereplő túlságosan is elcseszett karaktere mond néha ellent annak, hogy ki legyünk éhezve a kiszólásaira, másrészt a végére a forgatókönyvírók is lejjebb adtak a minőségéből. Sajnos.

Az első ilyen kiszólásból tudhattuk meg, hogy Frank úgy szeretni a feleségét, "mint a cápák a vér szagát". Na ez milyen szép mondat, amikor eszeveszett ösztönszerűséget vallasz be; de közben egy csúcsragadozóról beszélünk. És ezt a tökéletes szerelmi vallomást is olyan tárgyilagosan közli, mint a négyeshatos kombinó azt, hogy 'kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak.' Ők ketten, a mindennél elegánsabb és rendezettebb házukban mindennél racionálisabban próbálnak élni, miközben folyamatosan elérik a céljaikat. Ideáig érzem, hogy milyen hatalomszomj szag van a konyhától a padlásig, mindegyik mozdulatukba beágyazva. És közben templomba járnak. Csodálom, hogy a bőrük nem kezd el önlángolni miközben belépnek.

Mindent együtt csinálnak, mindent tudnak egymásról. Mindennél jobban szeretik a másikat, kivéve saját maguknál. De ezt egymás előtt sem tagadják. És ahányszor rájuk nézel, annyit érzel, hogy arra sem lennél megfelelő, hogy a házi rabszolgájuk lehess. Most amúgy épp kurvaidegesek, a kinevezés elvétése miatt; a feleség már csak azért is, mert közben egy kurvanagy környezetvédelmis-fejlesztéses-faszomtudja milyen cégnek a vezetője, akinek a munkája/befolyásoltsága szorosan összefügg férje politika pozíciójával.

Aztán megérkezik Zoe a képernyőre, aki fiatal, túlbuzgó, elhivatott újságíró, és a politikai rovattal akar foglalkozni, de olyan szaftos szinten, mint a Velvet a sztárokkal (ezt nem is értem és végül nem is ez lesz belőle). A lényeg, hogy belebotlanak egymásba Frankkel és adja magát a szitu, hogy Zoe szert tett egy belső informátorra, míg Frank kapott egy szép kis fonalat, amivel rángathatja a média csengettyűjét amikor csak akarja. Jól ki volt találva az indulása is ennek az egésznek. Zoe törtetően megjelenik Frank lakásán és a csöcsét teljesen természetellenesen kipakolva megpróbál hatni Frankre. Ami felesleges, mert az. Mindketten jók egymásnak, fölöslegesek ezek az illemkörök. Frank nem röhögi ki, nem is nézi le, egyszerűen csak rá akar erősíteni a nemtörődömséggel arra, hogy az észjátékok sokkal inkább lázba hozzák, mint egy feszes segg jól tálalva. Az a hetyke fejtartása is csak azt mutatja folyamatosan, hogy talán nem néz le minket, de csak azért, mert nincs rá ideje, vagy nincs hozzá kedve. Vagy mert inkább azzal van elfoglalva, hogy a hatalomra verje a faszát. De olyan őszintén jön le ez az egész, mert ő nem fitogtatni akarja a hatalmat, hanem élvezni. Nem kihasználja azt, hanem tiszteli. De kábé ez az egyetlen. És a hatalom érdekében meg ugye bármit, de tényleg BÁRMIT.

Másnapra Frank elő is áll egy tervvel, amit Douggal, az egyes számú jobbkezével vezényel le. Ha ennek a két embernek lennének érzései, akkor akár barátok is lehetnének, mert olyan jók együtt, de nem. Belekezdenek a tervbe, ami a néző számára még nem világos, de abban biztosak vagyunk, hogy sok nagykutyát kell majd manipulálni, kijátszani, széthazudni és ledöngölni. Még szerencse, hogy főszereplőnk konkrétan ezekből doktorált. Mint vártuk, be is indul a gépezet. Persze néha Frank sem bírja ki, hogy folyamatosan megjátssza magát, mégiscsak ember(?) és kiszaladnak olyan őszinteségek a száján, a kollegája arcába, minthogy: "Azzal viheted a legtöbbre, ha hozzám hasonló embereket szopsz le, az igazán hatalmasokat." Jaj és most kérlek ne piruljunk el a geciségtől, mert csuklóból bevallhatjuk, hogy néha én is csak ennyit javasoltam volna egykét embernek anno a gyárba'. Hasonlóan ízléses büszke önkritika volt tőle, amikor kiprovokál egy mocskosnagy pofánvágást önmagának egy másik politikustól, hogy meneszthesse azt.  Hazaérve a felesége csak annyit kérdez tőle, hogy: "- Szerinted megmarad a heg?" mire Frank: "- Elég vastag a bőr az arcomon." Szóval ez nem az a házasság, ahol a férfi valami vérlázító fasságot csinál, az asszony meg rábasz a sodrófával a kezére, hogy talán nem kéne, ó nem. Ők kérlek szépen kiülnek a frissentakarított ablakpárkyányra és elszívják az esti cigarettájukat. Amúgy nem dohányoznak a sorozatban, de esténkénz, mint ahogy Churchill a szivarját rágcsálta, úgy füstölögnek feszesháttal az ablakon kibámulva. Ezek baromi meghitt kis szeánszok. Cigizgetnek, kedvesen, de határozottan megbeszélnek mindent. És közben olyan hideg az egész sorozat színe, hogy itt, a füsttől felmelegítve hiszed el nekik, hogy talán ez az a kis otthonszerűség a filmben, amit keresel tudatlanul. Az elvek - nem elvek - ösztönök - és moralizálás szentélye ez. Az egész kristályhamutartó elhelyezkedése, formája, széle olyan tökéletes, hogy néha nem tudsz betelni a látvánnyal.

Olyan páros ők ketten, hogy a bokámat lefosnám, ha velem lenne valami bajuk.

De nézzük a bosszú folyamatát. Kell valaki, akit kötélen rángathatnak a Fehér-házban, bár pontosan még nem tudjuk miért - ők talán (Frank és Doug) igen. Aztán kiderül, hogy azért volt rá szükség, hogy hülyét csináljanak a jelenlegi külügyminiszterből, meg alelnökből stb. Erre a pozícióra Peter Russo-t találják meg, aki izgalmas. Itt van egy morális kérdésekben vergődő politikus, aki hezitál a sikeres jövő között az okos és csinos házi Monica Lewinskijával, meg a kokainos hedonista életmódja közt. Ráadásul a kettő össze is függ. Persze dönt, hogy ő inkább a sikeres politikai karriert választja, de ez itt nem egy rózsaszín pónilónyállal megkent szappanopera, hanem egy sokkal inkább realisztikusabb vetítés, úgyhogy a dolgok nem fognak ilyen egyszerűen, három karlendítéssel megváltozni.

Közben Claire munkáját is élesben követhetjük, aki a férje kudarca miatt kénytelen leépíteni a cégét és kirúgni pár embert. Mindezt hidegvérrel. Persze mivel ez a sorozat igyekszik valóságosnak mutatkozni, nem engedheti meg magának, hogy feszt ilyen kegyetlennek és egysíkúnak ábrázolja a szereplőket. Claire-t is el fogja bizonytalanítani a sok gecisége. Nem mondom, hogy megreped a szíve a lelkiismeretfurdalástól, de igenis megkérdőjelezi a saját tetteit. Persze csak minimális szinten. Inkább a cél felé néz. Nehéz párhuzamosan írni a történeteikről, mert mindenkinek van egy kerek-egész saját sztorija, csak nyilván összefügg minden-mindennel. (Ezt még egy alvó csecsemő is megállapítaná.) Claire-nek van egy régi, korához képest szemtelenül jóképű művész exe, akivel jelenleg is tartja a kapcsolatot. Határozott motívum ez a hippi, meg az üzletember közt. Ezt nem is kell túlmagyarázni, nyilván az a kérdés fog felmerülni főszereplő-asszonyunkban, hogy melyik férfit válassza: a szabadszellemű művészt, vagy a határozott, hozzá tökéletesen illő férjét. És ez amúgy nem olyan könnyű választás, mint amilyennek tűnik, hogy akkor válasszuk az aranyoskedves művészfiút, aki szintén gazdag és nullától-huszonnégyig beszélgethetünk az érzéseinkről, mert Claire leginkább önmagában nem tud választani, magát határozgatja folyamatosan. Ugyanis meglehet, hogy ő nem olyan stabli geci, mint ahogy cselekszik néha, az viszont biztos, hogy Franket stabil gecivé ő varázsolta.

Közben Frank elkezd kefélni Zoe-val, mert miért ne. Így legalább meg van mutatva, hogy Zoe valahol épp olyan, mint Frank: szarik az olyan lányos dolgokra, mint az erkölcs. Mindent a karrierért, én meg közben hányok, mert valahol tényleg gyomorforgató, ahogy az elegánsan megöregedett Kevin Spacey tolja a törékeny testű kislányt hátulról. De sajnos Zoe karakterét még keféléssel sem lehet megízesíteni eléggé. Mindketten egymás eszközei, de leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy mennyire királyok. Amúgy mellékesen megjegyzem mindenkinek van szexjelenete ezzel-azzal a filmeben, de az utolsó résznél jöttem rá, hogy az egyetlen, akiket soha nem láttunk dugni az maga a főszereplő páros. És ez az, ami mindennél intimebb.

Lényeg, a lényeg, a gépezet el van indítva, megvan Zoe, aki majd kreálja a híreket, ott van Peter Russo, meg Frank, akinek a felesége egyelőre még hevesen kiáll mellette, szóval a "vasak a tűzben vannak". Ez Franknek "Christmas in July".

A történet mellett a második legjobb dolog Frank karakterét nézni, még akkor is, ha nem mindig kedvünkre való a viselkedése. Minden mondatával és mozdulatával/tettével egyre szebben rajzolódik körbe a személye. Borzasztóan lenézi azokat, akik a pénzt választják a hatalom helyett. Amikor be akar nyalni tövig a miniszterelnöknek akkor például parádés. Az a szó, hogy lelkiismeretfurdalás, törlődik az agyunkból, amikor Franket nézzük. Imádni való, ahogy 6 fiatal zsenit beültet egy szobába, hogy írják meg az új oktatási törvényt 100 nap alatt, ami természetesen Frank Underwood nevével lesz fémjelezve, mindezt azelőtt, hogy egyáltalán  megbízták volna vele. De úgy keveri a lapokat, hogy csak rábízzák, 'teljesíti' ugye, és kijátssza az istenkártyát a mélyentiszelt miniszterelnökúrnál. Doug meg közben minden piszkos-patkány-alattomos munkát elvégez. Mondom, ugyanazt csinálja, csak kicsiben. Néha kicsit homályosak is a történetei a sejtetős jelenetekkel, de élvezetesek. Az is jó példa erre, amikor egy kurvát kell elkussoltatnia úgy, hogy lefizeti, de ha már ott van, meg a csaj úgyis egy kurva, akkor a szájába nyom egy kis köteg saját zsebpénzt, hogy...

Olyan kemények ezek a jelenetek néha, mint a beton, túl sok a geciskedés, az ármány, a mindenféle gonoszkodás, drámázás, hogy ezt ellensúlyozni olyan megoldást találtak, hogy olykor borzasztóan könnyed és szép képeket úsztatnak be. Van egy, amit nem tudok elfelejteni. Frank virágot szed egy kertben a feleségének - hófehér, puhaszárú tulipánt - majd megkéri a testőrét, hogy vigye el a feleségének. A nő éppen nincsen otthon, ezért a testőr maga rakja bele a vázába. A sötét és markáns falak között, egy undorítóan tiszta és jól dizájnolt palotában házba még egy csepp tökéletesség tevődik. A jelenet könnyű, extraszép és olyan, mintha semmi jelentősége nem lenne. Pedig szerintem épp ettől fáj még jobban, amikor problémák kezdenek kialakulni a főszereplők párkapcsolatában. Hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen tükörsima boldogságban megakadjanak az egymás iránti mozdulataik. Szereted őket együtt.

De hát Frank Underwood jobban ragaszkodik a hatalomhoz, mint Joffrey a Vastrónhoz. Ha azt kérdezed tőle, hogy hazudott e, akkor arra csak annyit mond, hogy: "Nem! Csak politizáltam." Azt élvezi, ha mások belemennek a kis játékaiba. Olyanokkal szeret együtt dolgozni, "aki felnyergeli az ajándéklovat, nem pedig a fogait vizslatja". És sajnos néha megpróbál a feleségével is játszadozni, eszközként használni. De persze Claire-rel ezt nem lehet megcsinálni, másrészt nem is nagyon akarja, mert csak szereti, na.

Claire mindeközben már az őrültszekszi fotóssal enyeleg, az ő tiltott gyümölcsével. Persze eddigre már kiderül, hogy nem azért tiltott, mert Frank megtudná, (Ők TÉNYLEG mindent megbeszélnek, azt is, hogy Frank Zoe-t tolja. A célért bármit, ugye.) hanem mert a saját maga által felépített paradicsomból űzné ki magát. A kísértés hatalmas.

Zoe-ka meg egyre nagyképűbb. Otthagyja a céget a picsába, de sajnos az egész csaj körül erőltetett misztikumot nem sikerül orchideává virágoztatni. Peter Russo meg ugye egyre inkább beszopja, hogy Frank Underwood házikutyjaként üzemel, de kilépésre nincs lehetőség. Amikor szét vagy zsarolva, akkor nem nagyon ugráltatod a picsádat.

De térjünk vissza oda, amiről az egész sorozat szól: Frank alattomos terve a feleségével karöltve. Egészen a sorozat közepéig úgy érzed, hogy képtelenek veszíteni (pl.: party-szervezős rész). A kis Boney és Klyde párosunk, akik emberek helyett mások tartását lövik szitává. Nem hisztériáznak félrekefélések miatt. Az ilyen részletek csak eszköznek számítanak náluk. Ők egy lépéssel hátrébb állnak és a csodás összképet bámulják. Abban nem vagyok biztos, hogy Claire minden részletét tudja Frank tetteinek, mert elég nehéz lenne nem közbeszólni, amikor a Frank által zsarolt Peter Russo még a kezdetekkor megjelenik a házukban részegen hisztériázva, majd Frank beülteti a saját kádjukba és pengét nyom a kezébe. Lenyom neki egy szöveget élet-halálról és istent játszva megmenti. Máris kész ezzel a házigyártású bábú a kongresszusban. Claire szerepei nem mindig ilyen egyértelműek. Ő többféle habkönnyű sejtelmességgel van átfűzve; gondolok itt az origamizásra, a temetőben futásra. Olyan, mintha a lelkét nem találná, mert nem tudja, hogy fontos e annak léteznie. Amikor az egyik ellenfelüket tulajdonképpen egy téglával győzik le, különféle alattomos módszerekkel, akkor a tégla bekerül a kristályhamutál alá; a kis szentélyükbe. Büszkék ők minden tettükre, akkor is, ha közben akár vértől mocskos a tenyerük.

Aztán vannak olyan teljesen fölösleges epizódok, mint például Frank régi iskolája. Nem viszi előre a cselekményt, a főhősről sem tudunk meg nélkülözhetetlen információkat, ráadásul attól, hogy nosztalgiázhatunk a késői kamaszkorán, attól még nem fogjuk jobban megkedvelni, vagy megérteni egy-két cselekedetét. Ebben a részben inkább az a fontos, hogy a Peter Russo felhasználásával épülő kártyavár épülget, a kampány beindult, épp ahogy Frank tervezte. Doug meg intézgetheti a kurvát másodszorra is, mert az visszatért és újabb pénzt kér azért, hogy ne köpjön a médiának a kampány kellős közepén arról, hogy Peter Russo gerincrevágta őt miközben be voltak baszva és gyorshajtottak. Itt már offolódik a főszereplők párkapcsolata, ráadásul a koponyafejű Zoe is bejelenti, hogy nem kér többet a nagypapi-szexből, inkább informátorkodjanak egymásnak testnedvek nélkül. Zoe meg is próbál elköltözni egy 'rendeskedves' fiúhoz, aki már jó ideje udvarol neki. Claire meg éppen lelépett a fotóssal. Egyszerűen mindenki menekül a mocsokból. Kivéve Franket. A manipulálás magasikolájának alkalmazása kezd megdőlni. Mindennek ellenére Frank továbbra is akkora önimádó, hogy minden jelenetben attól félek, hogy rámozdul saját magára.

Aztán persze Peter Russo-val sem megy minden gördülékenyen. Úgy látszik őt nem viszi orgazmusközeli állapotba az, hogy Frank egyes számú csicskája. Kezdi felemészteni a lelkiismerete. Persze Frank folyamatosan felemlegeti neki, hogy ne adja itt a jézuskrisztuszsupersztárt, mert mielőtt felkarolta volna, azelőtt dubaji luxuskurvák ültek minden faszán és a szemöldökéig kokainos volt az arca. Egészen eddig nem is volt világos, hogy miért volt szüksége Peter Russo-ra Frank Underwoodnak.

***SPOILER*** (mármint eddig is az volt, de ez itt alább mégjobban)

Aztán kezd összeállni a kép: azért kell neki, hogy megbuktathassa őt és amíg ez zajlik, addig az alelnököt meggyőzhesse arról, hogy mennyivel jobb szerepe lenne, ha abban a körben tevékenykedne, mint Peter Russo és visszamenne kampányolni az államába. Ezáltal az alelnöki szék megüresedne és Frank belehelyezhetné a picsáját. Ez meg még ugye annál is nagyobb dicsőség, hogy simán csak külügyminiszterként létezzen. De Peter Russo túlzottan is tönkremegy ebben az egész sztoriban lelkileg és kezd veszélyessé válni. Nem akar egyszerűen kikopni a sztoriból, mint azt Frank tervezte, ezért úgy alakul, hogy öngyilkosságnak álcázva Frank megöli őt. Na itt van az a pont, hogy tőlem aztán már akármennyit kikacsinthat a kamerába jópofizni délidőben, már nem ugyanúgy esik. Nehéz tovább cinkosnak lenni. És nem álszenteskedésből mondom, hisz Mickey és Melory Knoxnak minden kivégzése ellenére is drukkoltam a Született gyilkosokban anno, de Frank karaktere mindig ravaszabbnak és izgalmasabbnak tűnt egy ilyen megoldásnál.

***SPOILER***(a mocsoknagy spojlerezés itt végetér)

Aztán a neje is visszatér a hírre - persze Frank senkinek nem mondja el, hogy ő volt - így ez az első titok közte meg a neje közt. Mondjuk erről lehet én sem twittereznék jobbrabalra...Zoe le van pattintva már. Frank úgymond leporolta az asztalt és újra kezd teríteni, most már egyenesen a cél felé tartva. De sajnáljuk a betegesen mocskos kis álompár bepiszkolódását. Az évadzáró izgalmas. Kiderül, hogy sikerül e a terv, vagy lebukik és dől a kártyavár. A dohányzásra kijelölt hely kezd a kétségbeesés melegágyává válni és nem egy hatalmi atomerőművé, mint az elején. De a célszalag persze át lesz vágva az aranyollóval a főszereplő által. Franknek kijön a royal flush. A gond csak az, hogy az újságíróknak is; kezdik kapizsgálni az egész történetet, hogy Frank milyen tervet fonogatott. Ami szinte lehetetlenül hangzik, mert mi nézők tizenakárhány rész alatt alig bírtuk összerakni, de olyan izgalmas kezd megint lenni, hogy valójában le is szarom. Picit nyomasztó is lett az első évad vége. Nem kapunk olyan cliffhangert, mint például a The Killingben az első évad végén, de eléggé odabasz, mert szépen nyitvahagy kapukat, meg varázsol is újakat. Nem is kérdőjelezzük meg, hogy alapvetően két évad volt berendelve.

A színészekre nem érdemes kitérni hosszan, mert elég szó esett róluk. Kevin Spacey (Frank Underwood) és Robin Wright (Pippa Lee 4 élete, Moneyball, Tetovált lány) azaz Claire Underwood pont, mint az Ön és a Maggi: legyőzhetetlen páros. Kate Mara (American Horror Story, Törtetők, 24) Zoe szerepében nekem gyenge. Nem rossz, de se nem elég szexi, se nem elég rafkós, se nem...És ez nem a hiányos karakterrajz hibája, hanem mintha nem tudta volna eldönteni a színésznő, hogy mit nyomjon igazán, ezért üresen lebeg valahol a minden és a semmi határmezsgyéjén. Corey Stoll (Helyszínelők. Nyomtalanul, Férjem védelmében) első igazán fontos szerepe ez a sorozat volt. Szerettem őt Peter Russo-nak. Meg is keresték sok produkcióval ezután őt; teljes joggal. Michael Kelly (Gyilkos elmék) meg a sok mellékszereplő mellett azért kap külön félkövér nevet, mert a kevéske szereplése ellenére, abszolút kedvenc. Nálam befutó, pedig néha észre sem veszed, de nagyon eszelős; jelentsen is bármit a szó. Amúgy durván megoszlanak a mellékszereplők. Némelyik szereplő ostoba és érdektelen, mint Zoe udvarlója (Sebastian Archelus), de egy kettő meg úgy el van találva, hogy akár arra az öt percre is megkedvelhető, amíg szerepel, mint például az öregasszony (Kathleen Chalfant), aki az újság tulajdonosa. Kifejezetten jól el van játszva még a Kurva (Rachel Brosnaham) meg Peter Russo csajának (Kristen Connolly) a szerepe is.

Így, ezekkel a lapokkal, királyokkal, bubikkal épülget Francis Underwood kártyavára. A Watergate-ügy szorozva 10öszöddel is lófasz politikai baki volt egy itteni szimpla naphoz képest a Fehér-házban. Kimondom hát, mert ki kell: gecire várom a másik évadot és csuriba az ujjam, hogy sikerüljön olyan izgalmasra, mint az első évad jobb pillanatai.

10/7,8