Ha minden létjogosultság nélkül felröhögsz az eredeti címen, akkor esélyes, hogy film közben is meg fogod tenni. És igaz: valóban van olyan jelenet benne, amikor George Clooney szándékosan bámul egy kecskét terepszínű kezeslábasban egy kiképzőtáborban.
A rendező Grant Heslov, akiről valószínűleg az egész szülővárosom nem hallott, nemhogy én. Amúgy színész-producer-író-rendező-kitérdekel, de valójában ez lehet az első, talán egyetlen rendezése. Mondjuk a Ben Affleckes Argo-nak ő a producere. Lényegtelen; ami fontos, hogy nálam elfogadhatóan vizsgázott, mint rendező. Nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de nem szarnám össze magam a rosszízlés ijedtségétől, ha tovább folytatná a munkáját ezen a vonalon.
A történet Bob Wiltonnal (Ewan McGregor) indul, aki eldönti, hogy kezd valamit a nemlétező életével, mint újságíró és kibaszottul ír valami hatalmas sztorit, beteljesítve ezzel kötelességét. A felesége úgyis épp dobja a műkarú főszerkesztő miatt meg ilyenek. Amúgy mindig jókat röhögök már a filmek elején az előre könyvelhető névválasztásoknál. BOB. Két betű felhasználásával készült, visszafelé olvasva is ugyanúgy ejtendő, agynélküli csirke számára is jegyezhető, bájos-esetlenséget sugalló név, aki a végén Azért Mégis Csak Boldogan Létezik Tovább. A romantikus filmvígjátékokban általában azokat a fiúkat nevezik el ilyen egyszótagosan (pl.: Ted), akik mindig kivárják a film végét, hogy nyeregbe kerüljenek az aktuális diznihercegnőnél és a 90 perces játékidő alatt nem sármot, hanem jószívű cselekedeteket villantanak. De ne kalandozzunk el. Tehát Bob E per 1 személyben meséli élete sztoriját, ami ugye arról szól, hogy elkezd egy titkos kormányzati történet után nyomozni, ami Kuvaitban indult teljesen-totálisan-abszolút véletlenül. Itt akad rá Lynre (George Clooney), aki a hadseregnek dolgozott. Leülnek egy sejtelmes fényű, átlagos felépítésű szállodai szobába csacsogni, hogy a néző számára is feltárják miről is akarnak filmet készíteni. Kiderül, hogy Lyn egy pszichikai kém valójában; legalábbis Bob így értelmezi. Ó, de Lyn könnyelműen, flegmaságmentesen helyesbít: 'Egy Jedi harcos', ő így definiálja a munkáját hivatalosan. Ewan McGregor feje aranyat ér a szó hallatán, pláne mikor visszakérdez a Jediségre. Itt vált bizonyossá számomra, hogy a Star Wars-ban Obi Wan Kenobit alakító színészt valószínűleg emiatt a jelenet miatt szerződtették. Ez jó poén na. Aztán jön a történet, hogy az amerikai kormány pszichikai katonákat képzett ki a '80-as években és újra küldetésbe helyezték. Persze majd kiderül, hogy nem. Lyn a történet-összefoglaló alatt büszkén emeli a szájához a whisky-s poharat és azt fejtegeti az éjjeliszekrény lámpával bevilágított szobában, hogy ő egy supersoldier, érted, jediharcos. Bob meg naivan faggatja félig hitetlenül, vagy inkább hinni akarással a szuperképességeiről. Mire Lyn beszámol neki a 'remote wiever'-ről, meg arról, hogy az ivás mennyit segít neki abban, hogy fejlessze magát. Közben megjegyzi, hogy AMÚGY a láthatatlanságra(!) is képes. Amúgy. Mindezekről olyan komolyan értekezik a 10. perc környékén George Clooney a hetyke bajuszával a szája fölött, hogy már szakadok a párnák közt a röhögéstől. Itt már számomra is világos, hogy a Misfits meg a Heroes összes szereplőjének szuperképessége lófasz volt ehhez az isten-áldja-amerikát titkos hadsereghez képest. A zene mindeközben olyan félelmetes, mintha egy másik film azon jelenetében lennénk, amikor valakinek a fejéhez fenyegetően pisztolyt tartanak. Majd megindulnak a sivatagba, végül összetalálkoznak Bill Django-val (Jeff Bridges), plusz Larry Hooperrel (Kevin Spacey) és elkezdenek kecskét bámulni egy katonai bázison, meg el is rabolják őket előtte a terroristák, blabla.
A film közben úgy van felépítve, hogy folyamatosan mutatja be a múltat, amelynek elsődleges főszereplője Bill, aki a jólismert, sokathasznált vietnámiháborúban látott víziója és sebesülése miatt terelődik arra az ihletre, hogy megpróbál utánajárni annak, hogy fegyverek nélkül, az agy és a szeretet hatalmával hogyan lehetne harcolni. A hippik tanulmányozásába kezd. Itt lesz Lyn a legjobb tanítvány és Larry, a kevésbé tehetséges Draco Malfoy. Ez a visszaemlékezős történetmesélés jó humorformátumba van belehelyezve. A végén meg összeérnek a szálak, elérjük a történetben a jelent. A sivatagi kiképzőbázison leszünk, kecskéket bámulunk és szabadítunk föl, majd egy laza konklúzió Bobtól és végefőcím. Ja meg kihagytam, hogy George Clooney néha felhőket szakít szét aggyal, mer' épp ahhoz van kedve, vagy gyakorol...
A történet egészen addig szórakoztató, amíg a múlt be nem éri a jelent. Abban a szent pillanatban elkezdjük unni a poénokat, rájövünk, hogy a kirajzolódó sztori valójában csak egy skicc és nem egy Klimt repro. Nincsenek támpontok adva a nézőnek, hogy mit akarjon, minek drukkoljon. Így nem is várunk semmit, csak könnyedén hagyjuk magunkat ringatni a Monthy Pythonra hajazó poénok csónakjában. Számomra ez a fajta humor azonban felsőbbrendű, ezáltal elég sok mindent megbocsájtok a filmnek.
A szarkazmus, az irónia olyan szinten kézzel tapintható, hogy akár elkezdhetném magamhoz ölelni. Egyrészről olyan tipikus mondatokkal kelt kínosságot más filmek irányába, mint amikor ÚjságíróBob kijelenti, hogy 'én újságíró vagyok; oda megyek ahol a sztori van'. Meg a szakadt kartonpapírból készült kémakta. Satöbbi egyetemes kliséket kikomikálás céljából felvonultatott paletta. Igényesen voltak felsorakoztatva és akaratlanul, lesajnálóan elkezdtél rajta röhögni, pont ahogy azt tervezték. Vagy amikor egy hippi közli, hogy "nyugi, már immunis vagyok az összes létező drogra". Ezen a mondaton még mindig nevetek. Másrészről George Bush alapvetően vitatható katonai lépéseit csúfolja meg ezzel a túlzott szeretethatalma elmélettel. Mindeközben egy-két egészen emlékezetes poént tesz le az asztalra. Például, amikor a Halál Érintéséről mesél Lyn.
"....és hozzáért egy könnyed mozdulattal a homlokához. Majd meghalt" mondja Lyn, míg Bob tátott szájjal figyel, majd kérdez:
"Azonnal??" és jön a válasz lenézően, aggodalmasan okoskodva:
"Nem. 18 évvel később. Ez a borzasztó. Sosem tudhatod, hogy mikor fejti ki hatását."
Tudom, hogy fárasztóan hangzik, de vesszekmeg igényesen vannak a vászonra víve ezek a poénok. De igen, elkezdenek unalmasadni. Bár a film nem áll egy helyben, mégsem indul be soha igazán. A múltbéli eseményeknek csak támogatnia kéne a jelent, de valójában kurvára az tartja meg az egészet. Ezért is húzódik keserűen a szája széle a kedves nézőnek. Egy darabig ügyesen tartja az egyensúlyt aközt, hogy merjük e komolyan venni, vagy ez valóban csak egy idiótaság. Végülis nem derül ki. Vagy igen. Igazából lényegtelen a vége. Kicsit észre sem vettem, hogy TheEnd, de már vártam. A képek azonban ízlésesek; szép színek, rendes beállítások. Az igényesség ebből a szempontból megkérdőjelezhetetlen.
Talán soknak tűnhet a negatívum, de vannak ők, a színészek, akik olyan undorítóan profin játsszák végig a 94 perces játékidőt, hogy a szívem hasad bele a profizmusukba, Kezdjem George Clooney-val, a martinis sráccal, azaz Ross dokival...Jézusom, ki nem ismeri dzsordzsklúnit?? Kár bemutatni. Látszik rajta, hogy a vérében van az egész. Az Égető bizonyítékban tudott hasonló szerepre szert tenni. Ötös, leülhet. Éppúgy, mint Jeff Bridges, az öregedő hippi szerepében. Ő is letette már az aranyozott névjegykártyáját az asztalra anno a Big Lebowski ikonikus, fürdőköpenyes címszerepével. Majd játszotta a Coen-testvérek Félszeműjét, illetve szerepelt a K-pax, a belső bolygóban nem mással, mint Kevin Spacey-vel, akivel itt újra együtt koptathatták a képkockákat. Spacey (House of cards, Amerikai szépség, Hetedik) szintén olyan rutinból végzi a munkáját, hogy ők hárman akár világméretű színitanodát is üzemeltethetnének. Ki ne hagyjam Ewan McGregort (Transpotting, Star Wars), aki meg mögöttük mocorog, pedig vele sincsen semmi baj, ráadásul valljuk már be, hogy epic, amikor egy Jedi kérdez a jedikről. Tulajdonképpen nem a filmben szerepelnek, hanem ők szerepeltetik magát a filmet; cipelik a jóízlés felé, mint a serpák a túlélőkészletet a hegyre-föl.
A Titkos Némakecske Laboratórium története kiváló egy odaégetett pattogatottkukorica szemeket nem tartalmazó unalmas szerda estéhez. Épp annyira nem kell szégyellni ha elalszunk a végén, mintha néha túl hangosan röhögünk föl közben reflexből.
10/6,4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése