Politika, botrány, washingtoni duma-party, kurvák, pletyka,
sztárhegyek; ez a house of cards, a House Of Cards, a fe-ke-te-le-ves. remélem
nem hagytam ki semmit.
Üdvözlök mindenkit, ez itt Kevin Kibaszott Spacey politikusos
sorozata, ami meglehetősen kurvajó, kivéve, amikor sajnos csak simán jó
épphogy. Szóval a Netflix örömmel hangoztatja, hogy micsoda produkciót hoztak
tető alá és milyen büszkék rá, hogy a legnézettebb lett, bár ez érthető, mivel ez
volt az első sorozatuk. (Talán majd az Orange is the new black című művük
lesz még említésre méltó a jövőben.) Ráadásul stream media-ról beszélünk, ami
azt jelenti, hogy az egész 2013-as első évadot egyszerre tették elérhetővé az
előfizetőknek, így nyugodtan lehetett maratonozni a kedvesnézőnek, hogy másnap vaskarikákkal
a szeme alatt sétálhasson be a melóba.
A House of Cards eredetileg egy bbc-s angol minisorozat volt
Michael Dobbs novellája alapján még kurvasok évvel ezelőtt. Ez lett
kiporolva, körbebástyázva a Fehér-házzal, az összes oválisirodájával együtt, és
lett meghirdetve úgy, hogy David Fincher (Harcosok klubja, Hetedik) rendezi.
Nagyot nem hazudtak, mert az első két részre valóban ki tudták fizetni a
mágust, aki olyan gyönyörű képeket varázsolt, olyan vágásokkal és
megoldásokkal, száraztea illatára hajazó színvilággal, hogy én abban a
pillanatban ki voltam elégítve és meg voltam szerelmesedve. A többi részt sokan
mások csináltak, folytatva az indulást. A nevük számomra ismeretlen, de
megemlítem, mert érdekes hozzáolvasni, hogy milyen egyéb produkciókban működtek
már közre, leginkább rendezőként: James Foley (Hannibál, Twin Peaks); Jole
Schumacher ( A 23-as szám, A fülke); Charles McDougall (Szex&NY,
Városfejlesztési osztály); Allen Coulter (Ray Donovan, Gengszterkorzó, Befutó,
Maffiózók). Aki mázlista volt és olyan részét kapta meg a forgatókönyvnek, ahol
voltak valódi izzadságcseppek az izgatottságtól, az kiélhette magát, de
valójában tényleg novellaízű a sorozat, mert őrületes koppanásokat nem
tartalmaz(hat) mindegyik fejezet, csak szépen ívelt motívumok vannak benne, de
végig egymásba fűződve, a történetnél sokkal nagyobb karakterközpontúsággal.
Azon belül is leginkább csak.és.kizárólag Francis Underwoodra (Kevin Spacey)
koncentrálva, aki miután nem kapja meg a külügyminiszteri pozíciót a
Fehér-házban, belekezd mocskosul undorító, hatalommániától átitatott
bosszúhadjáratba, aminek a végcélja folyamatosan rügyezik ki előttünk. De
közben totál belezúgunk a hasonlóan geci (vagy nem) feleségébe Claire
Underwoodba (Robin Wright), vagy épp unalom ittasan bámuljuk a kis újságíró,
Zoe (Kate Mara) szerepkörét, néha meg sósmogyoróval dobáljuk a képernyőt, hogy
a Doug Stampert játszó Michael Kelly miért nem szerepel többet, vagy legalább
annyit, mint Peter Russo (Corey Stoll) kezdő politikusunk.
Most beszélek valami olyanról, amiről sosem szoktam: a főcím; ami
hosszú, jelentéktelen a zenéje, de a mostanában baszottul divatos time-motion
technikával van megapplikálva, ami nekem nagyon bejön. igényes is, meg valahogy
az ember nem tudja megunni a hatalmas városokról készített menő képeket és a
végén becsúszik a sorozat logója: egy fordított amcsi zászló csillagok nélkül.
Ez számomra kiborítóan zseniális. nagyon imádom, hogy ezt szépen-ügyes, leülve
egy asztalnál kitalálták. Pont, mint a jézuskrisztus-keresztje, amit ha
megfordítasz, akkor a sátán kitűzőjét kapod meg. És Frank Underwood épp ilyen.
Játssza mindenkinek a bölcs, istenfélő, keresztenfeszülő embert, de közben ő az
Ördög egyetlen, önkéntjelentkező igazbarátja.
Nézzük a sztorit, (hosszan): Ugye benézve a külügyi széket, Frank,
a frissenvasalt öltönyében hazamegy a feleségéhez, a nagyon decens és kimért
Claire-hez, aki le is bassza. Olyan kis korrekt párbeszédeket folytatnak le,
amikből sosem derül ki, hogy ki a főnök, ha mégis, akkor a következőnél
rácáfolnak. Aztán Kevin Spacey a kis vita után BELENÉZ A KAMERÁBA és elkezd
dumálni nekünk. wtf? igen, ez így lett megoldva. A kezdeti zavar után
kifejezetten megszeretjük ezt a módszert. Frappáns dolgokat mond, a gondolatait
sziporkáztatja, laza és ritmusos kiszólások ezek nekünk. Egyből egyértelművé
teszik, hogy tessék itt a főszereplő, te neki drukkolsz, mert tulajdonképpen
veled együtt nézi a sorozatot. Néha segít magyarázni, néha ráreplikázik még egy
poénnal a történésekre; szarkazmust fényesít még csillogóbbra. Remek, remek, de
sajnos a formátum unható és valójában egy kicsit önhibáján kívül, inkább a
főszereplő túlságosan is elcseszett karaktere mond néha ellent annak, hogy ki
legyünk éhezve a kiszólásaira, másrészt a végére a forgatókönyvírók is lejjebb
adtak a minőségéből. Sajnos.
Az első ilyen kiszólásból tudhattuk meg, hogy Frank úgy szeretni a
feleségét, "mint a cápák a vér szagát". Na ez milyen szép mondat,
amikor eszeveszett ösztönszerűséget vallasz be; de közben egy csúcsragadozóról
beszélünk. És ezt a tökéletes szerelmi vallomást is olyan tárgyilagosan közli,
mint a négyeshatos kombinó azt, hogy 'kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak.' Ők
ketten, a mindennél elegánsabb és rendezettebb házukban mindennél
racionálisabban próbálnak élni, miközben folyamatosan elérik a céljaikat.
Ideáig érzem, hogy milyen hatalomszomj szag van a konyhától a padlásig,
mindegyik mozdulatukba beágyazva. És közben templomba járnak. Csodálom, hogy a
bőrük nem kezd el önlángolni miközben belépnek.
Mindent együtt csinálnak, mindent tudnak egymásról. Mindennél
jobban szeretik a másikat, kivéve saját maguknál. De ezt egymás előtt sem
tagadják. És ahányszor rájuk nézel, annyit érzel, hogy arra sem lennél
megfelelő, hogy a házi rabszolgájuk lehess. Most amúgy épp kurvaidegesek, a
kinevezés elvétése miatt; a feleség már csak azért is, mert közben egy
kurvanagy környezetvédelmis-fejlesztéses-faszomtudja milyen cégnek a vezetője,
akinek a munkája/befolyásoltsága szorosan összefügg férje politika
pozíciójával.
Aztán megérkezik Zoe a képernyőre, aki fiatal, túlbuzgó,
elhivatott újságíró, és a politikai rovattal akar foglalkozni, de olyan szaftos
szinten, mint a Velvet a sztárokkal (ezt nem is értem és végül nem is ez lesz
belőle). A lényeg, hogy belebotlanak egymásba Frankkel és adja magát a szitu,
hogy Zoe szert tett egy belső informátorra, míg Frank kapott egy szép kis
fonalat, amivel rángathatja a média csengettyűjét amikor csak akarja. Jól ki
volt találva az indulása is ennek az egésznek. Zoe törtetően megjelenik Frank
lakásán és a csöcsét teljesen természetellenesen kipakolva megpróbál hatni
Frankre. Ami felesleges, mert az. Mindketten jók egymásnak, fölöslegesek ezek
az illemkörök. Frank nem röhögi ki, nem is nézi le, egyszerűen csak rá akar
erősíteni a nemtörődömséggel arra, hogy az észjátékok sokkal inkább lázba
hozzák, mint egy feszes segg jól tálalva. Az a hetyke fejtartása is csak azt
mutatja folyamatosan, hogy talán nem néz le minket, de csak azért, mert nincs
rá ideje, vagy nincs hozzá kedve. Vagy mert inkább azzal van elfoglalva, hogy a hatalomra verje a faszát. De olyan őszintén jön
le ez az egész, mert ő nem fitogtatni akarja a hatalmat, hanem élvezni. Nem
kihasználja azt, hanem tiszteli. De kábé ez az egyetlen. És a hatalom érdekében
meg ugye bármit, de tényleg BÁRMIT.
Másnapra Frank elő is áll egy tervvel, amit Douggal, az egyes
számú jobbkezével vezényel le. Ha ennek a két embernek lennének érzései, akkor
akár barátok is lehetnének, mert olyan jók együtt, de nem. Belekezdenek a
tervbe, ami a néző számára még nem világos, de abban biztosak vagyunk, hogy sok
nagykutyát kell majd manipulálni, kijátszani, széthazudni és ledöngölni. Még
szerencse, hogy főszereplőnk konkrétan ezekből doktorált. Mint vártuk, be is
indul a gépezet. Persze néha Frank sem bírja ki, hogy folyamatosan megjátssza
magát, mégiscsak ember(?) és kiszaladnak olyan őszinteségek a száján, a
kollegája arcába, minthogy: "Azzal viheted a legtöbbre, ha hozzám hasonló
embereket szopsz le, az igazán hatalmasokat." Jaj és most kérlek ne
piruljunk el a geciségtől, mert csuklóból bevallhatjuk, hogy néha én is csak
ennyit javasoltam volna egykét embernek anno a gyárba'. Hasonlóan
ízléses büszke önkritika volt tőle, amikor kiprovokál egy mocskosnagy
pofánvágást önmagának egy másik politikustól, hogy meneszthesse azt.
Hazaérve a felesége csak annyit kérdez tőle, hogy: "- Szerinted
megmarad a heg?" mire Frank: "- Elég vastag a bőr az arcomon."
Szóval ez nem az a házasság, ahol a férfi valami vérlázító fasságot csinál, az
asszony meg rábasz a sodrófával a kezére, hogy talán nem kéne, ó nem. Ők kérlek
szépen kiülnek a frissentakarított ablakpárkyányra és elszívják az esti
cigarettájukat. Amúgy nem dohányoznak a sorozatban, de esténkénz, mint ahogy
Churchill a szivarját rágcsálta, úgy füstölögnek feszesháttal az ablakon
kibámulva. Ezek baromi meghitt kis szeánszok. Cigizgetnek, kedvesen, de
határozottan megbeszélnek mindent. És közben olyan hideg az egész sorozat
színe, hogy itt, a füsttől felmelegítve hiszed el nekik, hogy talán ez az a kis
otthonszerűség a filmben, amit keresel tudatlanul. Az elvek - nem elvek -
ösztönök - és moralizálás szentélye ez. Az egész kristályhamutartó
elhelyezkedése, formája, széle olyan tökéletes, hogy néha nem tudsz betelni a
látvánnyal.
Olyan páros ők ketten, hogy a bokámat lefosnám, ha velem lenne
valami bajuk.
De nézzük a bosszú folyamatát. Kell valaki, akit kötélen
rángathatnak a Fehér-házban, bár pontosan még nem tudjuk miért - ők talán (Frank és Doug)
igen. Aztán kiderül, hogy azért volt rá szükség, hogy hülyét csináljanak a
jelenlegi külügyminiszterből, meg alelnökből stb. Erre a pozícióra Peter Russo-t
találják meg, aki izgalmas. Itt van egy morális kérdésekben vergődő politikus,
aki hezitál a sikeres jövő között az okos és csinos házi Monica Lewinskijával,
meg a kokainos hedonista életmódja közt. Ráadásul a kettő össze is függ. Persze
dönt, hogy ő inkább a sikeres politikai karriert választja, de ez itt nem egy
rózsaszín pónilónyállal megkent szappanopera, hanem egy sokkal inkább
realisztikusabb vetítés, úgyhogy a dolgok nem fognak ilyen egyszerűen, három
karlendítéssel megváltozni.
Közben Claire munkáját is élesben követhetjük, aki a férje kudarca
miatt kénytelen leépíteni a cégét és kirúgni pár embert. Mindezt hidegvérrel.
Persze mivel ez a sorozat igyekszik valóságosnak mutatkozni, nem engedheti meg
magának, hogy feszt ilyen kegyetlennek és egysíkúnak ábrázolja a szereplőket.
Claire-t is el fogja bizonytalanítani a sok gecisége. Nem mondom, hogy megreped
a szíve a lelkiismeretfurdalástól, de igenis megkérdőjelezi a saját tetteit.
Persze csak minimális szinten. Inkább a cél felé néz. Nehéz párhuzamosan írni a
történeteikről, mert mindenkinek van egy kerek-egész saját sztorija, csak
nyilván összefügg minden-mindennel. (Ezt még egy alvó csecsemő is
megállapítaná.) Claire-nek van egy régi, korához képest szemtelenül jóképű
művész exe, akivel jelenleg is tartja a kapcsolatot. Határozott motívum ez a
hippi, meg az üzletember közt. Ezt nem is kell túlmagyarázni, nyilván az a
kérdés fog felmerülni főszereplő-asszonyunkban, hogy melyik férfit válassza: a
szabadszellemű művészt, vagy a határozott, hozzá tökéletesen illő férjét. És ez
amúgy nem olyan könnyű választás, mint amilyennek tűnik, hogy akkor válasszuk
az aranyoskedves művészfiút, aki szintén gazdag és nullától-huszonnégyig
beszélgethetünk az érzéseinkről, mert Claire leginkább önmagában nem tud
választani, magát határozgatja folyamatosan. Ugyanis meglehet, hogy ő nem olyan
stabli geci, mint ahogy cselekszik néha, az viszont biztos, hogy Franket stabil
gecivé ő varázsolta.
Közben Frank elkezd kefélni Zoe-val, mert miért ne. Így legalább
meg van mutatva, hogy Zoe valahol épp olyan, mint Frank: szarik az olyan lányos
dolgokra, mint az erkölcs. Mindent a karrierért, én meg közben hányok, mert
valahol tényleg gyomorforgató, ahogy az elegánsan megöregedett Kevin Spacey
tolja a törékeny testű kislányt hátulról. De sajnos Zoe karakterét még
keféléssel sem lehet megízesíteni eléggé. Mindketten egymás eszközei, de
leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy mennyire királyok. Amúgy mellékesen megjegyzem mindenkinek van szexjelenete ezzel-azzal a filmeben, de az utolsó résznél jöttem rá, hogy az egyetlen, akiket soha nem láttunk dugni az maga a főszereplő páros. És ez az, ami mindennél intimebb.
Lényeg, a lényeg, a gépezet el van indítva, megvan Zoe, aki majd
kreálja a híreket, ott van Peter Russo, meg Frank, akinek a felesége egyelőre
még hevesen kiáll mellette, szóval a "vasak a tűzben vannak". Ez
Franknek "Christmas in July".
A történet mellett a második legjobb dolog Frank karakterét nézni, még akkor is, ha nem mindig
kedvünkre való a viselkedése. Minden mondatával és mozdulatával/tettével
egyre szebben rajzolódik körbe a személye. Borzasztóan lenézi azokat, akik a
pénzt választják a hatalom helyett. Amikor be akar nyalni tövig a
miniszterelnöknek akkor például parádés. Az a szó, hogy lelkiismeretfurdalás, törlődik
az agyunkból, amikor Franket nézzük. Imádni való, ahogy 6 fiatal zsenit beültet
egy szobába, hogy írják meg az új oktatási törvényt 100 nap alatt, ami
természetesen Frank Underwood nevével lesz fémjelezve, mindezt azelőtt, hogy
egyáltalán megbízták volna vele. De úgy keveri a lapokat, hogy csak
rábízzák, 'teljesíti' ugye, és kijátssza az istenkártyát a mélyentiszelt
miniszterelnökúrnál. Doug meg közben minden piszkos-patkány-alattomos munkát
elvégez. Mondom, ugyanazt csinálja, csak kicsiben. Néha kicsit homályosak is a
történetei a sejtetős jelenetekkel, de élvezetesek. Az is jó példa erre, amikor
egy kurvát kell elkussoltatnia úgy, hogy lefizeti, de ha már ott van, meg a
csaj úgyis egy kurva, akkor a szájába nyom egy kis köteg saját zsebpénzt,
hogy...
Olyan kemények ezek a jelenetek néha, mint a beton, túl sok a
geciskedés, az ármány, a mindenféle gonoszkodás, drámázás, hogy ezt
ellensúlyozni olyan megoldást találtak, hogy olykor borzasztóan könnyed és szép
képeket úsztatnak be. Van egy, amit nem tudok elfelejteni. Frank virágot szed
egy kertben a feleségének - hófehér, puhaszárú tulipánt - majd megkéri a
testőrét, hogy vigye el a feleségének. A nő éppen nincsen otthon, ezért a
testőr maga rakja bele a vázába. A sötét és markáns falak között, egy
undorítóan tiszta és jól dizájnolt palotában házba
még egy csepp tökéletesség tevődik. A jelenet könnyű, extraszép és olyan,
mintha semmi jelentősége nem lenne. Pedig szerintem épp ettől fáj még jobban,
amikor problémák kezdenek kialakulni a főszereplők párkapcsolatában.
Hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen tükörsima boldogságban megakadjanak az
egymás iránti mozdulataik. Szereted őket együtt.
De hát Frank Underwood jobban ragaszkodik a hatalomhoz, mint Joffrey
a Vastrónhoz. Ha azt kérdezed tőle, hogy hazudott e, akkor arra csak annyit
mond, hogy: "Nem! Csak politizáltam." Azt élvezi, ha mások belemennek
a kis játékaiba. Olyanokkal szeret együtt dolgozni, "aki felnyergeli az
ajándéklovat, nem pedig a fogait vizslatja". És sajnos néha megpróbál a
feleségével is játszadozni, eszközként használni. De persze Claire-rel ezt nem
lehet megcsinálni, másrészt nem is nagyon akarja, mert csak szereti, na.
Claire mindeközben már az őrültszekszi fotóssal enyeleg, az ő tiltott
gyümölcsével. Persze eddigre már kiderül, hogy nem azért tiltott, mert Frank
megtudná, (Ők TÉNYLEG mindent megbeszélnek, azt is, hogy Frank Zoe-t tolja. A
célért bármit, ugye.) hanem mert a saját maga által felépített paradicsomból
űzné ki magát. A kísértés hatalmas.
Zoe-ka meg egyre nagyképűbb. Otthagyja a céget a picsába, de
sajnos az egész csaj körül erőltetett misztikumot nem sikerül orchideává
virágoztatni. Peter Russo meg ugye egyre inkább beszopja, hogy Frank Underwood
házikutyjaként üzemel, de kilépésre nincs lehetőség. Amikor szét vagy zsarolva,
akkor nem nagyon ugráltatod a picsádat.
De térjünk vissza oda, amiről az egész sorozat szól: Frank
alattomos terve a feleségével karöltve. Egészen a sorozat közepéig úgy érzed,
hogy képtelenek veszíteni (pl.: party-szervezős rész). A kis Boney és Klyde
párosunk, akik emberek helyett mások tartását lövik szitává. Nem hisztériáznak
félrekefélések miatt. Az ilyen részletek csak eszköznek számítanak náluk. Ők
egy lépéssel hátrébb állnak és a csodás összképet bámulják. Abban nem vagyok
biztos, hogy Claire minden részletét tudja Frank tetteinek, mert elég nehéz
lenne nem közbeszólni, amikor a Frank által zsarolt Peter Russo még a
kezdetekkor megjelenik a házukban részegen hisztériázva, majd Frank beülteti a saját
kádjukba és pengét nyom a kezébe. Lenyom neki egy szöveget élet-halálról és
istent játszva megmenti. Máris kész ezzel a házigyártású bábú a kongresszusban.
Claire szerepei nem mindig ilyen egyértelműek. Ő többféle habkönnyű
sejtelmességgel van átfűzve; gondolok itt az origamizásra, a temetőben futásra.
Olyan, mintha a lelkét nem találná, mert nem tudja, hogy fontos e annak
léteznie. Amikor az egyik ellenfelüket tulajdonképpen egy téglával győzik le,
különféle alattomos módszerekkel, akkor a tégla bekerül a kristályhamutál alá;
a kis szentélyükbe. Büszkék ők minden tettükre, akkor is, ha közben akár vértől
mocskos a tenyerük.
Aztán vannak olyan teljesen fölösleges epizódok, mint például
Frank régi iskolája. Nem viszi előre a cselekményt, a főhősről sem tudunk meg
nélkülözhetetlen információkat, ráadásul attól, hogy nosztalgiázhatunk a késői
kamaszkorán, attól még nem fogjuk jobban megkedvelni, vagy megérteni egy-két
cselekedetét. Ebben a részben inkább az a fontos, hogy a Peter Russo
felhasználásával épülő kártyavár épülget, a kampány beindult, épp ahogy Frank
tervezte. Doug meg intézgetheti a kurvát másodszorra is, mert az visszatért és
újabb pénzt kér azért, hogy ne köpjön a médiának a kampány kellős közepén
arról, hogy Peter Russo gerincrevágta őt miközben be voltak baszva és
gyorshajtottak. Itt már offolódik a főszereplők párkapcsolata, ráadásul a
koponyafejű Zoe is bejelenti, hogy nem kér többet a nagypapi-szexből, inkább
informátorkodjanak egymásnak testnedvek nélkül. Zoe meg is próbál elköltözni egy 'rendeskedves' fiúhoz, aki már jó ideje udvarol neki. Claire meg éppen lelépett a
fotóssal. Egyszerűen mindenki menekül a mocsokból. Kivéve Franket. A
manipulálás magasikolájának alkalmazása kezd megdőlni. Mindennek ellenére Frank
továbbra is akkora önimádó, hogy minden jelenetben attól félek, hogy rámozdul
saját magára.
Aztán persze Peter Russo-val sem megy minden gördülékenyen. Úgy
látszik őt nem viszi orgazmusközeli állapotba az, hogy Frank egyes számú
csicskája. Kezdi felemészteni a lelkiismerete. Persze Frank folyamatosan
felemlegeti neki, hogy ne adja itt a jézuskrisztuszsupersztárt, mert mielőtt
felkarolta volna, azelőtt dubaji luxuskurvák ültek minden faszán és a
szemöldökéig kokainos volt az arca. Egészen eddig nem is volt világos, hogy
miért volt szüksége Peter Russo-ra Frank Underwoodnak.
***SPOILER*** (mármint eddig is az volt, de ez itt alább
mégjobban)
Aztán kezd összeállni a kép: azért kell neki, hogy megbuktathassa
őt és amíg ez zajlik, addig az alelnököt meggyőzhesse arról, hogy mennyivel jobb
szerepe lenne, ha abban a körben tevékenykedne, mint Peter Russo és visszamenne
kampányolni az államába. Ezáltal az alelnöki szék megüresedne és Frank
belehelyezhetné a picsáját. Ez meg még ugye annál is nagyobb dicsőség, hogy
simán csak külügyminiszterként létezzen. De Peter Russo túlzottan is tönkremegy
ebben az egész sztoriban lelkileg és kezd veszélyessé válni. Nem akar
egyszerűen kikopni a sztoriból, mint azt Frank tervezte, ezért úgy alakul, hogy
öngyilkosságnak álcázva Frank megöli őt. Na itt van az a pont, hogy tőlem aztán
már akármennyit kikacsinthat a kamerába jópofizni délidőben, már nem ugyanúgy
esik. Nehéz tovább cinkosnak lenni. És nem álszenteskedésből mondom, hisz Mickey
és Melory Knoxnak minden kivégzése ellenére is drukkoltam a Született gyilkosokban
anno, de Frank karaktere mindig ravaszabbnak és izgalmasabbnak tűnt egy ilyen
megoldásnál.
***SPOILER***(a mocsoknagy spojlerezés itt végetér)
Aztán a neje is visszatér a hírre - persze Frank senkinek nem
mondja el, hogy ő volt - így ez az első titok közte meg a neje közt. Mondjuk
erről lehet én sem twittereznék jobbrabalra...Zoe le van pattintva már.
Frank úgymond leporolta az asztalt és újra kezd teríteni, most már egyenesen a cél felé
tartva. De sajnáljuk a betegesen mocskos kis álompár bepiszkolódását. Az
évadzáró izgalmas. Kiderül, hogy sikerül e a terv, vagy lebukik és dől a
kártyavár. A dohányzásra kijelölt hely kezd a kétségbeesés melegágyává válni és
nem egy hatalmi atomerőművé, mint az elején. De a célszalag persze át lesz
vágva az aranyollóval a főszereplő által. Franknek kijön a royal flush. A gond
csak az, hogy az újságíróknak is; kezdik kapizsgálni az egész történetet, hogy
Frank milyen tervet fonogatott. Ami szinte lehetetlenül hangzik, mert mi nézők
tizenakárhány rész alatt alig bírtuk összerakni, de olyan izgalmas kezd megint
lenni, hogy valójában le is szarom. Picit nyomasztó is lett az első évad vége.
Nem kapunk olyan cliffhangert, mint például a The Killingben az első évad végén, de eléggé
odabasz, mert szépen nyitvahagy kapukat, meg varázsol is újakat. Nem is
kérdőjelezzük meg, hogy alapvetően két évad volt berendelve.
A színészekre nem érdemes kitérni hosszan, mert elég szó esett
róluk. Kevin Spacey (Frank Underwood) és Robin Wright (Pippa Lee 4 élete,
Moneyball, Tetovált lány) azaz Claire Underwood pont, mint az Ön és a Maggi:
legyőzhetetlen páros. Kate Mara (American Horror Story, Törtetők, 24) Zoe
szerepében nekem gyenge. Nem rossz, de se nem elég szexi, se nem elég rafkós,
se nem...És ez nem a hiányos karakterrajz hibája, hanem mintha nem tudta volna
eldönteni a színésznő, hogy mit nyomjon igazán, ezért üresen lebeg valahol a
minden és a semmi határmezsgyéjén. Corey Stoll (Helyszínelők. Nyomtalanul,
Férjem védelmében) első igazán fontos szerepe ez a sorozat volt. Szerettem őt
Peter Russo-nak. Meg is keresték sok produkcióval ezután őt; teljes joggal.
Michael Kelly (Gyilkos elmék) meg a sok mellékszereplő mellett azért kap külön
félkövér nevet, mert a kevéske szereplése ellenére, abszolút kedvenc. Nálam
befutó, pedig néha észre sem veszed, de nagyon eszelős; jelentsen is bármit a szó.
Amúgy durván megoszlanak a mellékszereplők. Némelyik szereplő ostoba és
érdektelen, mint Zoe udvarlója (Sebastian Archelus), de egy kettő meg úgy el van
találva, hogy akár arra az öt percre is megkedvelhető, amíg szerepel, mint például
az öregasszony (Kathleen Chalfant), aki az újság tulajdonosa. Kifejezetten jól el van játszva még a
Kurva (Rachel Brosnaham) meg Peter Russo csajának (Kristen Connolly) a szerepe is.
Így, ezekkel a lapokkal, királyokkal, bubikkal épülget Francis
Underwood kártyavára. A Watergate-ügy szorozva 10öszöddel is lófasz politikai
baki volt egy itteni szimpla naphoz képest a Fehér-házban. Kimondom hát, mert
ki kell: gecire várom a másik évadot és csuriba az ujjam, hogy sikerüljön
olyan izgalmasra, mint az első évad jobb pillanatai.
10/7,8
