Californication - Kaliforgia

A Californication röviden arról szól, hogy Hank Moody-t hogyan bassza seggbe úgy Los Angeles, hogy mi azt közben irigykedve nézzük.

A 2007 óta futó sorozat forgatókönyvírója Tom Kapinos, aki ezelőtt a kamaszlányok nagysikerű sorozatáért, a Dawson és a haverokért volt felelős. A rendezők David von Ancken és Scott Winant (True Blood). A sorozat idén tapossa a 6. évadát a Showtime vonalát erősítve (ilyen kábelcsatornás produktumok még a Borgiák, a Dexter, a Jackie nővér vagy a Weeds). A sorozatot jelölték már Baftára, az nem jött össze, Emmy-t és Golden Globot viszont sikerült már a zsebbe csúsztatni, meg persze volt egy csomó jelölés is. Én, személy szerint, kurvára szerettem a Kaliforgiát. Könnyed volt, bunkó, izgalmas, megható, meg minden földi jó. Az epizódok kb 30 percesek és egy olyan újraértelmezett sznoboskodó rock ’n roll életérzést hantoltak ki a földből, amit öröm volt nézni és menőnek számított ajánlani. De Amerika ezt is képes elbaszni akkor, amikor rájön, hogy nem tudta elbaszni. Szóval igen, a sorozat kezd kifordulni önmagából, ugyanazokat a sémákat ismétli, amitől eddig a nézettség dagadt és pont azt az újító varázsát kezdi lehúzni a vécén, amiért igazán érdemes volt nyomon követni. De kezdem az elején és szépen lassan megpróbálok rábukkanni, hogy hol is cseszték el.

A sorozat nem mozgat sok főszereplőt, de azok legalább jól szabott karakterek, a maguk szexuális-szuperhős képességeivel. A főszereplő Hank Moody, aki író - amúgy - de inkább a hedonizmus koronázatlan királya. Már itt muszáj elmondanom, hogy a legjobb színész a gárdából és a készítőket szívem szerint vállon is veregetném, amiért képtelenek elrontani az ő karakterét (pedig valljuk be, nem egyszer fordult már elő, hogy a főszereplők sztorija a legérdektelenebbek egy sorozatban; jó példa erre a True Blood). Hank Moody iszik - leginkább bármit - drogozik, gyönyörű nőket kefélget, jó szöveggel büntet és borzasztóan szenved. Hát gratulálok. Ő amolyan szegény ember Bukowskija (amúgy azt hittem ez milyen eredeti gondolat, de közben kiderült, hogy ez a jelző a sorozatban is elhangzott). A másik főszereplő, Karen. Tökéletesen van eltalálva a csaj; karakteres arcú, kurvásankócos, intelligens nő. Na ők ketten művelnek egy ilyen seveled senélküled kapcsolatot, amiben az összekötő kapocs a közös gyermekük, Becca. A Beccát alakító „színészt” kibaszottul szeretném tarkónbaszni, de majd kifejtem ezt bővebben. Lépjünk is tovább, mert már füstül a fülem az idegtől. A két főszereplő szerelme abszolút hihető a vásznon, a vergődésük pedig magától értetődő. Hank kábé egyetlen barátja, az ügynöke, Charlie Runkle, aki minden évadban úgy viselkedik, mint egy felajzott pocok, aki még egy faodúba is bedugná a nem túl méretes farkát; hátha. Az ő felesége a kezdeti évadokban Marcy, aki amúgy Karen barátnője és egy kokszos kis feminista törpe. Szóval ők így öten elvannak Los Angelesben, kicsit indokolatlanul gazdagok és valamiért rocksztárnak képzelik magukat a saját kis életükben.

A sorozat ugye feszt arról szól, hogy Hank összejön Karennel, mert ő az egyetlen, az igazi, a szép pinájú, de hogy a sorozat ne lankadjon, ezért mindig kitalálnak valami fordulatot, amiben a két hősszerelmest eltaszítják egymástól, de természetesen azzal a szándékkal, hogy a néző körmötrágva elkezdjen nekik drukkolni, mint egy született béközépes a focimeccsen. Ez rendben van, mert a rákenrollba beletartozik a minőségi kurvázás és ezt a tisztséget Hank tölti be. Nézzük végig, mert érdemes, hogy mik a sorozatzárók, hol bukik meg folyamatosan a happyend.

Az 1. évadban összejönnek, de itt mondjuk az indulás volt fordított, mert akkor úgy volt, hogy Karen egy Bill nevű pasi mellett fog megmurdálni, meg ásókapanagyharang. Az itteni legfontosabb szereplő Mia volt, Bill lánya. Az egyik kedvencem. Mia nem volt kifejezetten szép. Dögös volt, nagypofájú és az egyik alapkonfliktus generátora, hiszen lefeküdt Hankkel (aki persze nem tudta, hogy Mia lesz majd szerelmének, Karennek a mostohalánya). És itt olyan szépen elkezdték ízlésesen szopatni a nézőt a készítők, mert egészen a harmadik évad végéig hagyják ezt a szálat pihentetni, majd százszázalékos dzsolidzsókerként dobják be. A 2. évadban behozzák a Lew Ashby szálat, aki zenei producert formál meg és a sorozat hagyja, hogy szépen lassan átitassa ezzel is a rákendrollság az epizódokat. Ezek a megoldások rendben voltak. És ha lenne egy hagyjuk.abba.a.csúcson kalkulátorom, akkor megkértem volna a készítőket a harmadik, max a 4. évad végén, hogy STOP. A sorozat mostanra olyan női szerepeket formáztat meg a hölgy szereplőkkel, amik orbitálisan nagy baromságok. Nem vagyok hülye, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csak olyan életekről lehet izgalmas sztorit írni, amik valamilyen szinten szélsőségesek. Ez ugye természetes, de a jó sorozatkészítő az, aki ezt a fiktív világot olyan módon tálalja, hogy hajlandó legyek elhinni, hogy Ez Akár Meg Is Történhet. Tudom, hogy ez egy vékony határmezsgye, de a Californication az elején ezt a feladatát tökéletesen teljesítette. Jó volt a szöveg, képes voltál azonosulni a karakterekkel; na nem azért, mert te is naphosszat csak a los angeles-i medencés-kertesházad túlforró betonján sütteted a picsádat, hanem mert kiválóan kontrasztozta azt, hogy valójában lelkileg mennyire nyomorék emberekkel van dolgunk. És ennek megvolt a maga szépsége. A producerek valószínűleg azt hihették, hogy a nézettséget a cifra káromkodások és az észnélküli dugások teszik ki. Megállt a sorozat ezeknél a sémáknál és elkezdte teljesen egydimenzióssá alakítani a szereplőit. Nem készít nagy ívű storyline-okat és egy kicsit elkezdtem úgy érezni, hogy engem itt hülyének néznek. A karakterek borzasztóan egyoldalúan és kiszámíthatóan működnek, a fejlődésük vastagon le van szarva. Pedig tőlem aztán negatív karakterfejlődést is felvázolhatnának, a lényeg, hogy gondolkodjak el rajta legalább fél percig. Az rendben van, hogy Charlie Runkle elvált a feleségétől, oké, valaminek történnie kell, de azóta másról sem szól Charlie, csakhogy milyen szexuális aberrációkkal bír. Pedig remek volt nézni, hogy ez a komplexusos kis kopasz milyen módon műveli a házasságát, milyen rafkósságokkal menetel előre a munkájában. Szó se róla, az ügynökösködésének mindennapjait még most is boncolgatják, de ez már nem izgalmas. Hisz láttuk már. Ugyanúgy, ahogy újra elővették a rocksztárról könyvet írás kártyát; ja, vagy Hank könyveinek megfilmesítését. Srácok! Ha ennyire ugyanazokkal a mintákkal dolgoztok, és nem tudtok újat kitalálni, akkor hagyjátok abba. A sorozatok valóban nem élhetnek meg 8-10 évadot. Nagyon ritkán. Az újdonság varázsa pár év alatt lecseng. Szerintem ezzel nincsen semmi baj, mert akkor bele kell fogni egy másik forgatókönyvve. (Az olyan sorozatoknál, mint a Doctor Who ez persze működhet, hiszen ott évtizedek óta cserélődnek a rendezők, az írók, a producerek, a stáb, a főszereplő (!). Ez egy teljesen egyszerű mechanizmus.)

A fanatizmus sokat segít. Pár évad után a többsége a sorozatoknak már csak erre alapozhat. Főként ezért nézem én is a Californicationt, mert annyira beleszerelmesedtem az elején, hogy mindig azt várom, hogy hátha újra elkap az az érzés. Viszont sajnálom, de az értelmiségi fanatikusok közé sorolom magam, mert nagyduzzogva nézem végig a részeket. Ott volt ugye Mia, aki tökéletesen hozta az elbaszott kamaszlány szerepét, akinek túl gazdag az apja ahhoz, hogy boldogtalan legyen Amerika egyik legmenőbb városában és bár véletlenül iszonyat jó teste van, mégsem egészen hülye ahhoz, hogy gondolkodjon. Neki volt egy folyamata, amikor lázadt, amikor lenyugodott, amikor bizonytalanul, önmagátkeresve kurválkodott. Jól működtek együtt a közös jelenetekben Hankkel és számomra olyan kedves beszélgetéseket folytattak le egy szálloda párkányán ülve (miközben Mia brahiból öngyilkos akart lenni), hogy 'ugye valaha képesek leszünk megbocsájtani önmagunknak?'. Amikor ilyen nagystílű emberek beszélnek arról, hogy már kábé isten sem hajlandó a sok fasságukat megbocsájtani, és hogy milyen mélyről jövően gyűlölik is magukat a tetteikért, akkor az még nagyobb arconcsapás tud lenni, mint a nyitójelenet, amiben egy apáca veszi torokra Hank Moody-t egy templomban , a padsorok között, a feszülő jézuskrisztus oltalma alatt. Miához hasonló karakter volt Jackie, akit Hank a harmadik évadban tanított, amikor egyetemi előadó szerepet testáltak rá. Jackie egy huszonéves, nagycsöcsű, okos és tehetséges sztriptíztáncosnőt alakított, aki azért hagyja, hogy zöldhasúakat akasszanak a tangája szélére, mert az öccsét, vagy a lakótelepi nagyanyját, vagy ki az istent kell eltartania. Szóval ő egy csupaszív kurva volt egy egész szociodrámával a tarsolyában. Már itt kezdett elcsúszni a talaj a történetek írásában. Teljesen egyértelmű volt, hogy amint megjelenik egy szépszemű, frissenmosotthajú lány a vásznon, azt Hank meg fogja dugni. A legértelmesebbekkel kialakít egy viszonylagos párkapcsolatszerűséget és szigorúan EGY évadon keresztül műveli is azt, majd a lányt kiírják a sorozatból.

A sorozat jelenleg ott tart, hogy hősünk összemelegedik a rocksztárok egyik ismert groupijával, Faith-szel, aki a kurvája múzsája lesz és végre sikerül majd írnia egy darabot a zenésznek, Atticus Fetch-nek. A lánya meg közben felnő és szopásról beszél az apjának, mert akarnak egy erőltetett 'sérültvagyok, mertazapámhíres' depressziós, komolytalan tinédzserlány vonalat. És természetesen most már teljesen abnormális okokból kifolyólag nem jön össze Karennel, mert arról mégsem szólhat a sorozat, hogy az ember képes rendbe hozni az életét, ugyanis az nézettségcsökkentő hatással bírna.

A legutóbbi részben volt két, happyfinish-re gondosan betanított arcú stewardess, akik minden, a gépre fellépő férfi előtt elkezdtek smárolni, majd olyan napi rutinnal ajánlottak orálszexet bárkinek, mint ahogy én reggelente zoknit húzok. Nem vagyok egy feminsita hajlamú, nőjogi aktivista, de annyira ostobának tartom a nők ilyen formájú, szélsőséges ábrázolását. Tudom, hogy az sem járja, hogy minden kurva diplomás, és szofisztikáltan kérnek meg rá, hogy szívd föl a seggükről a kokaint, de számomra még ez is hihetőbb/befogadhatóbb.

Két dolog van, amit továbbra is remekül művelnek a sorozatban. Az egyik a klasszikus rockzene előtti tisztelet, az állandóan erre a vonalra való ráfűzés, Ozzy Osbourne gitárjától kezdve, a jövő heti Marilyn Manson vendégszereplésen, Kurt Cobain temetésén és a Led Zeppelin bakeliteken át egészen odáig, hogy például Hank összes könyvének a címe valójában egy Slayer album.

A másik, aminek hála nézhető a sorozat, azok a színészek. A Hank Moody-t alakító David Duchovny tökéletes választás volt; pontosan úgy viszonyul a sorozatban a nőkhöz, mint az X-aktákban a földönkívüliekhez: fogalma sincs mit kezdjen velük, de nagyon vágyik rájuk. Karen megformálója Natascha McElhone (Truman Show) simán hozza a reggel.is.szép.vagyok végzetasszonyát. Evan Handler (Charlie) félelmetesen nagy szexmágus; pont olyan hihető, mint ahogy a Sex and the City-ben volt Charlotte mintapédányú férje. Pamela Adlon (Marcy) imádnivaló, függetlenül attól, hogy épp hány kiló kokain van az orrában, vagy mennyi vibrátor az éjjeliszekrénye fiókjában. A mellékszereplők parádésak. Az egyik kedvencem volt a rockzenei producert alakító Callum Keith Rennie (Lew Ashby), aki a The Killingben pszichiátert játszott, itt mélyérzésű seggfejt alakított, aki simán elvitte a második évadot a karakterével. De aki nála is faszább, az a jelenleg futó évad főszála: Tim Minchin (Atticus Fetch), akire annyira rápörögtem, hogy azóta nézem a Youtube-on az eddigi munkásságát. Ő ugyanis egy zenei stand up komikus, aki a Jesus Christ Superstarban is szerepel. Olyan, mintha Hofi, Axel Rose és Liszt Ferenc szerelemgyereke lenne. (Akiről muszáj még beszélnem, az a főszereplők lányát alakító Madeleine Martin; de ez a lány egyrészt rusnya, ahhoz képest, hogy milyen szép emberek alakítják a szüleit, másrészt a színészi játéka egyenlő a nullával. Néha úgy érzem, még egy alkoholos filctollal sem tudnék kifejezést, vagy mimikát rajzolni az arcára. Nála jobban még egy halott sem unja ezt a sorozatot.)

Hiányzik az a Kaliforgia, amikor még egy füves cigis és egy szállodai szobában kefélős snitt között bemutatták, hogy Hank és Karen hogyan jöttek össze. Epikus része volt az a sorozatnak; megható, szürreális és szerethető. Mostmár talán nem kedvelem annyira, mint az elején, de az továbbra sem vitatható, hogy remekül reflektál erre a talán létező, félig szerelmes és félig kiégett világra, ahol a drogok meg a kurvák áldott homálya ülepedik meg mindenen.

10/8

Moonrise Kingdom - Holdfény Királyság

Először is tisztázzuk, én nem ajánlókat akarok írni, hanem inkább összefoglalós áttekintést egy totálisan laikus, de annál érdeklődőbb szemszögből. De azonnal cáfolok is, mert a Moonrise Kingdom (MK) egy kötelező darab mindenkinek, aki szeret nagybetűs Filmet nézni. A rendező Wes Anderson. Ha értenék a filmekhez, akkor ez biztos sokat kellene, hogy mondjon, de nekem csak annyit, hogy kellene, hogy beszédes legyen. Jelölték őt már Baftára, Oscarra, Berilinire, Aranymedvére, de nem zsebelt még a 'srác', kivéve a Titanicon.

A sztori New England egy kis szigetén játszódik, ahol egy 12éves fiú és egy lány megszöknek, (az egyik otthonról, a másik a cserkésztáborból) majd kezdetét veszi a hajsza a felkutatásukra. A történet nem bonyolult, még egy zombi számára is érthető. A vicces az egészben, hogy a sztori levezetésében nincsen hiba, de a sztori kvázi teljesen mellékes. A kivitelezés; azon van itt a hangsúly. Azon, hogy fogja a kellékeket és Filmet csinál önmagából. Ennek a fickónak hóthalálbiztos, hogy meg fogom nézni a többi alkotását is. Fura, mert bár igyekeztem kritikus szemmel nézni a filmet, azt vettem észre, hogy olyan jól szórakozok az egyszerűségén, mint hatévesen a kedvenc hintámon. A MK egy mesekönyvízű darab. És korántsem a gyerekszerelmet bemutató történet miatt.

Elég sok kritikát olvastam róla (természetesen csak miután megnéztem) és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kritikusok próbálják komolyan venni a történetet. Pedig tényleg semmi jelentősége, sőt a csodálatos látványvilág miatt olyan, mintha csak véletlenül írtak volna egy hibátlan forgatókönyvet. Itt a vásznon valójában nem gyerekszerelmet látunk - mint azt annyian írták - hanem egy teljesen, jól (túljól) körülhatárolható felnőttszerelmet; a gyerekek csupán kellékek, mint egy pornósnak a síkosító. Teljesen szerethető és kifejezetten nem idióta módon felcserélték az alapvető szerepeket. A gyerekek felnőttek módjára, a felnőttek meg végtelenül gyerekesen viselkednek. Természetesen szánt szándékkal. Mindez úgy van megoldva, hogy teljesen lágy árnyalatoknak tűnve az arcunkba dörgöli. A főszereplő kiscsaj például - Suzy - óvatosan mocsokszexire van sminkelve. Magyarán manipulálnak, de nem úgy, mint a politikusok, hanem teljesen direktbe, tagadás nélkül.

A történések olyan egyértelmű metaforákkal dolgoznak, amiből egy rosszabbul megszerkesztett filmben azt éreznéd, hogy hülyének néznek, de itt, ezek a filmes utalások tényleg nem próbálnak meg lenézni téged, hanem átkarolnak és együtt röhögik ki veled a többifilmek túlzott jellemzőit. Például, amikor a fiú (Sam) megszökik a cserkésztáborból, akkor egy szabályos kör alakú lyukat vág a sátra oldalára. Teljesen abszurd. Hiszen ki az a hülye, aki nem a cipzáron keresztül oldana kereket. És ezektől annyira életre kel a film és olyan kedvesnek érzed az egész lényét, hogy egyből helyet csinálsz neki magad mellett az ágyban. És rohadjak meg fogalmam sincsen hogyan lehet ilyen klisé-hangsúlyozást lefolytatni úgy, hogy közben valóban egyfolytában meglepődj. Persze csak egy kicsit; nem úgy, mint a Fűrész 1 végén.

Szóval ez a film elég rendesen fikáz, de mindezt ártatlan arccal. Mondanám, hogy azok a jelenetek a kedvenceim, amiben a felnőtt-gyerek szerepek felcserélődnek, de tulajdonképpen ez adja ki a film egészét. Például amikor a rendőr, a cserkészparancsnok és a szülők egymást cipővel megdobálva próbálnak érvelni. Vagy amikor szenvtelen arccal azt mondja az egyik gyerek a parancsnoknak, hogy 'te áruló', mire a parancsnok megkérdezi, hogy 'most fenyegetsz', erre a kölyök 'csak figyelmeztetlek'. Az ilyen minden B kategóriás akciófilmben elhangzó mondatok után aztán még képes elénk a rendező bevágni egy olyan képet, amiben a 12 éves kissrác lerajzolja egy 'vászonra' a neki pózoló, szintén 10éves forma fehérneműs kislányt, aki alig észrevehetetlenül éppúgy pózol, mint Kate Winslet annak idején Leo-nak a Titanicon, mielőtt elmentek félredugni a kocsiba. A gyerekek elsőlátásra szerelembeesésében épp annyi ráció van, mint általában a förmedvényes amerikairomantikusfilmvíjátékokban; azaz a lány véletlenül tökéletesen szép, a fiú meg szemtelen és puff kész is a holtomigtólholtodiglan. Na meg a térképes animáció. Hány olyan film van, amiben úgy érzékeltetik a megtett út hosszúságát, hogy apró tappancsokat, meg szaggatott nyilakat rajzolnak be egy világtérképre... Na és a cserkészkölkök hierarchiáját bemutató mindennapok. Mint a legrosszabbul összeválogatott bankrablóbanda, amiben mindig, de MINDIG van egy olyan személy, aki valamilyen testi fogyatékosságáról, vagy sérüléséről kapta a team által használt becenevét. Persze, hogy itt sincs ez másként. Ahol kicsit hangosan felröhögtem (de persze képtelen voltam azt mondani, hogy na ne), az az volt, amikor jött az özönvíz (hogyne lenne benne), majd 'felrobbant' egy ház, ami azzal volt ábrázolva, hogy összedőlt és tökéletesen megkomponált tűzijáték lövellt ki belőle - nesze neked sok felrobbant benzinkút a nagy vörös lángjaiddal a más filmekben.

Jogos a kérdés, hogy akkor mégis mitől olyan jó ez a film. És ez az, ami miatt a film nem rádió: (deokosvagyok, mi) a képi világ. Nem tudom, hogy létezik e olyan kategória, hogy képeslapfilm. De ez pont ilyen. Egyszerűen fogsz egy képkockát, printscreeneled, kinyomtatod, lelaminálod, a hátulján üdvözlöd a nagymamát is, majd feladod és biztosan tudod, hogy ez a kép ki lesz rakva a kredencre. A színvilága már olyan túlzottan meseszerű, hogy a dizninek nincsen annyi színes ceruzája, amivel ezt le tudná utánozni. Ráadásul mesterien manipulál ezzel. Például amikor a nevelőszülő telefonál, akkor a szemünk kiég attól a citromsárga telefontól, ami pont ugyanolyan színű, mint a virágcsokor az asztalon és ami éppolyan, mint a telefonáló zakójában a kockák és a függöny stb; színorgazmus na. A rendezettség meg a másik. Még a postaládába is mértani pontossággal vannak elhelyezve a levelek. Tim Burton szokott még ilyen álomvilágokat létrehozni, de az ugye sokkal darkosabb. Ez a boldoghatvanasévek inkább egy instagram alkalmazásra hajaz, de annál sokkal menőbb. Jó oké, bevallom, a harmadik perc környékén már tisztában voltam vele, hogy szeretni fogom ezt a filmet, de ez nem csak a látványvilág miatt volt, hanem a színészek révén is.

Talán nem is igazságos utolsóként említeni őket, mert ha lennék valaki, akkor kezetfognék minddel és szombatig hajlandó volnék csókolgatni a lábuk nyomát. Alapvetően nem kedvelem a gyerekszínészeket. Egyszerűen gagyik és idegesítőek (kivéve persze Natalie Portmant a Leon a Profiban). Kara Hayward Suzy szerepében egészen elképesztő, jáci könnyedséggel menősködik a vásznon és megható természetességgel hozza a félőrült, kicsit depressziós kamaszlány karakterét. A fiú, Gilman Jared már korántsem olyan meggyőző, a biztosítékot sem üti ki, de végülis nem zavaró. És akkor jöjjenek azok, akik miatt az egyszeri amerikai néző is besétált a multiplexbe a tengerentúlon: Bruce Willis. Na itt kurvára nem egy dzsonmegkléjn szerepben tetszeleg, hanem egy kiégett, féldepis hősszerelmesként pózol, akinek az arcmimikája megegyezik egy bármilyen westernfilm helyi seriffjével. Aztán Edward Norton, (akibe amúgy is félig szerelmes vagyok az Amerikai história X, a Larry Flint, a provokátor és a Harcosok klubja óta) itt egy túlbuzgó cserkészparancsnokot alakít. Bill Murray meg, aki állítólag Wes Anderson állandója szereplője szintén ügyeskedik. Tudjátok ő a mormotás srác (haha). A depressziós apa szerepét úgy szabták rá, mint egy olasz zakót a maffia tagjaira. Az ő párja Frances McDormand, aki a rendőr szeretőjét is alakítja egyben. Őt csak az Égető bizonyítékból ismerem, de megkedveltem. A színészek egyszerűen szétolvadnak a díszletben; komolyan mondom öröm nézni. Tilda Swinton rövid nevelőnőszerepe se szar, amúgy, de ő nála úgy érzem, hogy csak be lett rakva, mert mértne; híres is, fura is, legyen. én személy szerint félek tőle, mint egy vidéki matektanárnőtől.

A Moonrise Kingdom tehát egy jó film. Az erőssége abban rejlik, hogy mer film lenni és fél percig sem szégyelli kihasználni a filmpaletta minden egyes eszközét arra, hogy magával ragadjon. A poros fiók legaljáról előhúzott klisétengerben a történet pörög, mint egy frissenvásárolt búgócsiga és a színészek mosolytalan, de annál sokatmondóbb arca tökéletes kontrasztot alkot a háttérben látható sziruposmustáros díszlettel. Groteszk humor, így mondják ezt. És bár bosszantóan könnyednek tűnik ez a mű, valójában súlyos, mint egy elhízott pankrátor. Ez nem egy gyerekfilm, vagy gyerekesfilm. Nem is mondom, hogy bármilyen társaságban megemészthető, de mindenki, aki nem teljesenidióta, vagy rendelkezik egy minimális stílussal, annak tetszeni fog. Az elején elkezd mosolyogni és elfelejti abbahagyni. A Holdfény Királyásg pont azt csinálja, amit én akarok ezzel a bloggal: összefoglalja a filmvilágot (és nem engedi el).

10/8,7