Először is tisztázzuk, én nem ajánlókat akarok írni, hanem inkább összefoglalós áttekintést egy totálisan laikus, de annál érdeklődőbb szemszögből. De azonnal cáfolok is, mert a Moonrise Kingdom (MK) egy kötelező darab mindenkinek, aki szeret nagybetűs Filmet nézni. A rendező Wes Anderson. Ha értenék a filmekhez, akkor ez biztos sokat kellene, hogy mondjon, de nekem csak annyit, hogy kellene, hogy beszédes legyen. Jelölték őt már Baftára, Oscarra, Berilinire, Aranymedvére, de nem zsebelt még a 'srác', kivéve a Titanicon.
A sztori New England egy kis szigetén játszódik, ahol egy 12éves fiú és egy lány megszöknek, (az egyik otthonról, a másik a cserkésztáborból) majd kezdetét veszi a hajsza a felkutatásukra. A történet nem bonyolult, még egy zombi számára is érthető. A vicces az egészben, hogy a sztori levezetésében nincsen hiba, de a sztori kvázi teljesen mellékes. A kivitelezés; azon van itt a hangsúly. Azon, hogy fogja a kellékeket és Filmet csinál önmagából. Ennek a fickónak hóthalálbiztos, hogy meg fogom nézni a többi alkotását is. Fura, mert bár igyekeztem kritikus szemmel nézni a filmet, azt vettem észre, hogy olyan jól szórakozok az egyszerűségén, mint hatévesen a kedvenc hintámon. A MK egy mesekönyvízű darab. És korántsem a gyerekszerelmet bemutató történet miatt.
Elég sok kritikát olvastam róla (természetesen csak miután megnéztem) és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kritikusok próbálják komolyan venni a történetet. Pedig tényleg semmi jelentősége, sőt a csodálatos látványvilág miatt olyan, mintha csak véletlenül írtak volna egy hibátlan forgatókönyvet. Itt a vásznon valójában nem gyerekszerelmet látunk - mint azt annyian írták - hanem egy teljesen, jól (túljól) körülhatárolható felnőttszerelmet; a gyerekek csupán kellékek, mint egy pornósnak a síkosító. Teljesen szerethető és kifejezetten nem idióta módon felcserélték az alapvető szerepeket. A gyerekek felnőttek módjára, a felnőttek meg végtelenül gyerekesen viselkednek. Természetesen szánt szándékkal. Mindez úgy van megoldva, hogy teljesen lágy árnyalatoknak tűnve az arcunkba dörgöli. A főszereplő kiscsaj például - Suzy - óvatosan mocsokszexire van sminkelve. Magyarán manipulálnak, de nem úgy, mint a politikusok, hanem teljesen direktbe, tagadás nélkül.
A történések olyan egyértelmű metaforákkal dolgoznak, amiből egy rosszabbul megszerkesztett filmben azt éreznéd, hogy hülyének néznek, de itt, ezek a filmes utalások tényleg nem próbálnak meg lenézni téged, hanem átkarolnak és együtt röhögik ki veled a többifilmek túlzott jellemzőit. Például, amikor a fiú (Sam) megszökik a cserkésztáborból, akkor egy szabályos kör alakú lyukat vág a sátra oldalára. Teljesen abszurd. Hiszen ki az a hülye, aki nem a cipzáron keresztül oldana kereket. És ezektől annyira életre kel a film és olyan kedvesnek érzed az egész lényét, hogy egyből helyet csinálsz neki magad mellett az ágyban. És rohadjak meg fogalmam sincsen hogyan lehet ilyen klisé-hangsúlyozást lefolytatni úgy, hogy közben valóban egyfolytában meglepődj. Persze csak egy kicsit; nem úgy, mint a Fűrész 1 végén.
Szóval ez a film elég rendesen fikáz, de mindezt ártatlan arccal. Mondanám, hogy azok a jelenetek a kedvenceim, amiben a felnőtt-gyerek szerepek felcserélődnek, de tulajdonképpen ez adja ki a film egészét. Például amikor a rendőr, a cserkészparancsnok és a szülők egymást cipővel megdobálva próbálnak érvelni. Vagy amikor szenvtelen arccal azt mondja az egyik gyerek a parancsnoknak, hogy 'te áruló', mire a parancsnok megkérdezi, hogy 'most fenyegetsz', erre a kölyök 'csak figyelmeztetlek'. Az ilyen minden B kategóriás akciófilmben elhangzó mondatok után aztán még képes elénk a rendező bevágni egy olyan képet, amiben a 12 éves kissrác lerajzolja egy 'vászonra' a neki pózoló, szintén 10éves forma fehérneműs kislányt, aki alig észrevehetetlenül éppúgy pózol, mint Kate Winslet annak idején Leo-nak a Titanicon, mielőtt elmentek félredugni a kocsiba. A gyerekek elsőlátásra szerelembeesésében épp annyi ráció van, mint általában a förmedvényes amerikairomantikusfilmvíjátékokban; azaz a lány véletlenül tökéletesen szép, a fiú meg szemtelen és puff kész is a holtomigtólholtodiglan. Na meg a térképes animáció. Hány olyan film van, amiben úgy érzékeltetik a megtett út hosszúságát, hogy apró tappancsokat, meg szaggatott nyilakat rajzolnak be egy világtérképre... Na és a cserkészkölkök hierarchiáját bemutató mindennapok. Mint a legrosszabbul összeválogatott bankrablóbanda, amiben mindig, de MINDIG van egy olyan személy, aki valamilyen testi fogyatékosságáról, vagy sérüléséről kapta a team által használt becenevét. Persze, hogy itt sincs ez másként. Ahol kicsit hangosan felröhögtem (de persze képtelen voltam azt mondani, hogy na ne), az az volt, amikor jött az özönvíz (hogyne lenne benne), majd 'felrobbant' egy ház, ami azzal volt ábrázolva, hogy összedőlt és tökéletesen megkomponált tűzijáték lövellt ki belőle - nesze neked sok felrobbant benzinkút a nagy vörös lángjaiddal a más filmekben.
Jogos a kérdés, hogy akkor mégis mitől olyan jó ez a film. És ez az, ami miatt a film nem rádió: (deokosvagyok, mi) a képi világ. Nem tudom, hogy létezik e olyan kategória, hogy képeslapfilm. De ez pont ilyen. Egyszerűen fogsz egy képkockát, printscreeneled, kinyomtatod, lelaminálod, a hátulján üdvözlöd a nagymamát is, majd feladod és biztosan tudod, hogy ez a kép ki lesz rakva a kredencre. A színvilága már olyan túlzottan meseszerű, hogy a dizninek nincsen annyi színes ceruzája, amivel ezt le tudná utánozni. Ráadásul mesterien manipulál ezzel. Például amikor a nevelőszülő telefonál, akkor a szemünk kiég attól a citromsárga telefontól, ami pont ugyanolyan színű, mint a virágcsokor az asztalon és ami éppolyan, mint a telefonáló zakójában a kockák és a függöny stb; színorgazmus na. A rendezettség meg a másik. Még a postaládába is mértani pontossággal vannak elhelyezve a levelek. Tim Burton szokott még ilyen álomvilágokat létrehozni, de az ugye sokkal darkosabb. Ez a boldoghatvanasévek inkább egy instagram alkalmazásra hajaz, de annál sokkal menőbb. Jó oké, bevallom, a harmadik perc környékén már tisztában voltam vele, hogy szeretni fogom ezt a filmet, de ez nem csak a látványvilág miatt volt, hanem a színészek révén is.
Talán nem is igazságos utolsóként említeni őket, mert ha lennék valaki, akkor kezetfognék minddel és szombatig hajlandó volnék csókolgatni a lábuk nyomát. Alapvetően nem kedvelem a gyerekszínészeket. Egyszerűen gagyik és idegesítőek (kivéve persze Natalie Portmant a Leon a Profiban). Kara Hayward Suzy szerepében egészen elképesztő, jáci könnyedséggel menősködik a vásznon és megható természetességgel hozza a félőrült, kicsit depressziós kamaszlány karakterét. A fiú, Gilman Jared már korántsem olyan meggyőző, a biztosítékot sem üti ki, de végülis nem zavaró. És akkor jöjjenek azok, akik miatt az egyszeri amerikai néző is besétált a multiplexbe a tengerentúlon: Bruce Willis. Na itt kurvára nem egy dzsonmegkléjn szerepben tetszeleg, hanem egy kiégett, féldepis hősszerelmesként pózol, akinek az arcmimikája megegyezik egy bármilyen westernfilm helyi seriffjével. Aztán Edward Norton, (akibe amúgy is félig szerelmes vagyok az Amerikai história X, a Larry Flint, a provokátor és a Harcosok klubja óta) itt egy túlbuzgó cserkészparancsnokot alakít. Bill Murray meg, aki állítólag Wes Anderson állandója szereplője szintén ügyeskedik. Tudjátok ő a mormotás srác (haha). A depressziós apa szerepét úgy szabták rá, mint egy olasz zakót a maffia tagjaira. Az ő párja Frances McDormand, aki a rendőr szeretőjét is alakítja egyben. Őt csak az Égető bizonyítékból ismerem, de megkedveltem. A színészek egyszerűen szétolvadnak a díszletben; komolyan mondom öröm nézni. Tilda Swinton rövid nevelőnőszerepe se szar, amúgy, de ő nála úgy érzem, hogy csak be lett rakva, mert mértne; híres is, fura is, legyen. én személy szerint félek tőle, mint egy vidéki matektanárnőtől.
A Moonrise Kingdom tehát egy jó film. Az erőssége abban rejlik, hogy mer film lenni és fél percig sem szégyelli kihasználni a filmpaletta minden egyes eszközét arra, hogy magával ragadjon. A poros fiók legaljáról előhúzott klisétengerben a történet pörög, mint egy frissenvásárolt búgócsiga és a színészek mosolytalan, de annál sokatmondóbb arca tökéletes kontrasztot alkot a háttérben látható sziruposmustáros díszlettel. Groteszk humor, így mondják ezt. És bár bosszantóan könnyednek tűnik ez a mű, valójában súlyos, mint egy elhízott pankrátor. Ez nem egy gyerekfilm, vagy gyerekesfilm. Nem is mondom, hogy bármilyen társaságban megemészthető, de mindenki, aki nem teljesenidióta, vagy rendelkezik egy minimális stílussal, annak tetszeni fog. Az elején elkezd mosolyogni és elfelejti abbahagyni. A Holdfény Királyásg pont azt csinálja, amit én akarok ezzel a bloggal: összefoglalja a filmvilágot (és nem engedi el).
10/8,7
Nagyon menő a kritikád, látom felkészültél, és a lelkesedésed, mintha egy kisállat simogatóban lennél. :) Várom a folytatásokat!
VálaszTörlés